Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

A LEGÚJABB HAMLET Daniel Olbrychski, a fiatal lengyel színész, akit legutóbb a „Minden eladó” című Andrzej Wajda-filmben láttunk, a dán királyfit pró­bálja a varsói Nemzeti Színház színpadán. Adam Hanuszkiewicz, a színház igazgatója­­ maga is száznál többször játszotta Hamletet, két fordításban is — hívta meg Daniel Olbrychskit a Shakespeare-tragédia címszere­ ADAM HANUSZKIEWICZ pere. Hanuszkiewicz ezúttal a királyt játssza elintézettnek tekinthetnék Hamlet fi­zikumának kérdését, ha nem volna még jelentősebb okunk is feltételezni, hogy az ifjú királyfi nem volt nagy­hajú. Ez az ok pedig nem más, mint az, hogy Shakespeare minden idők leg­nagyobb színpadi lángesze. Királyfit festett, az élet legszebb korában, vagyis ifjúsága világában. S ez a hős művelt ember, aki mind gondolatai­ban, mind tetteiben ifjú méltóságról tesz tanúságot. A szép Ophéliát olyan szerelemre gyújtotta, hogy eszét, majd életét vesztette: képtelenség, hogy Shakespeare holmi pufók és pókhasú bábúnak képzelte volna ezt a hőst. Nem, ez nem igaz, mert képtelenség és rút. Nem nap, hanem t­éj... Mi tehát ilyennek képzeljük hő­sünket. Hamlet magas, széles mell­kasú, karcsú derekú, hosszú lábú. Sző­ke, göndör hajú, a szempillája olyan hosszú, mint egy nőé. Úgy hiszem, fekete szemű. A csipkekezelő alatt a keze hosszú, finom és fehér, a hangja mély, a foga szép. Nagyon szép ifjú. De nem, mint a nap, hanem mint az éj. S most jön a döntő kérdés, amely­nek a megoldásától függ az egész mű értelme: Bolond, vagy nem bolond? Egy sereg bíráló szerint Hamlet nem bolond, hanem csak megjátssza a bolondot Mások — éppoly kiválóak, de nem olyan számosak — azt tart­ják, hogy a helsingöri herceg való­ban bolond. Úgy tetszik, nem nagyon nehéz fe­leletet találni e kérdésre, ha a darab olvastán meg kell rendeznünk a mű­vet, vagyis utasításokat kell adnunk a színészeknek. Ha az első feltevés a helyes, elfo­gadjuk, hogy Shakespeare változta­tás nélkül átvette a Belleforest-féle felfogást, vagyis Saxo Grammaticus elképzelését. Ez roppant világos: Hamlet megjátssza a bolondot. Mint minden színlelőnek, neki is jó oka van a színlelésre: veszélyben forog az élete. Másrészt, mint minden szimu­láns, végigviszi a komédiázást, vagyis eltúlozza. „A ház kisepert szemétben és pisz­kában fetrengett, az utca sarával dör­zsölte képét... Bolond és oktondi ma­gatartását folytatva, úgy kezdett éne­kelni, mint a kakas, s úgy hadoná­szott a karjával, akár ez a madár a szárnyával.. Így tehát Hamlet megjátssza a tel­jes tébolyt, hogy lefegyverezze az őt fenyegető gyilkosok karját. Fel le­hetne tételezni, hogy ez a színlelés meg fogja könnyíteni bosszújának végrehajtását. Meg fogjuk látni, hogy erről szó sincs. Ha Hamlet meg akarja ölni a ki­rályt, elég, ha visszamegy a várba; fel van rá hatalmazva, hogy ott fegy­vert viseljen. Nagybátyja, nem hogy nem fél tőle, hanem felajánlja neki az első helyet az udvarban. Bosszú­ját barátai is segítik: előbb Horatio, majd Leartes, Ophelia fivére, aki se­gítene jövendő sógorának a király­gyilkos megbüntetésében. Mellette lenne Bernardo és Marcellus is, baj­társai, akik látták hőn szeretett ki­rályuk jogarát. A siker tehát biztos. Perdöntő tanúskodás Mégis, mihelyt a tébolyt színleli, minden elveszett. A király felügye­let alá helyezi a bolondot, ami ter­mészetes, már csak az iránta érzett barátságból is. Az udvart nyugtala­nítják az összefüggéstelen kijelenté­sek, a képtelen tréfák, amikkel mind­azokat traktálja, akikkel csak talál­kozik. Ez nagyon is furcsa, és nem feltételezhető, hogy Hamlet agyafúrt szélhámos. Végül, az V. felvonásban perdöntő tanúságra lelünk: maga Hamlet ta­núskodik. Először, amikor Laerteshez szól Ophelia sírján, e furcsa szavakkal: — „Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj. Veszélyes is van bennem valami. Kerüld, tanácslom. Vedd innen kezed.” Mi az a veszélyes valami, amiről Hamlet úgy beszél, mintha nem tud­ná visszatartani? Talán nem az őrü­lete, melyet belát, és amelyet nem­sokára bevall? Ez az oly megható és egyszerű vallomás nem lehet szél­hámosság. Hamlet elárulja titkát: igenis, voltak eszeveszett kitörései. Mióta? És miért? Világos, hogy a szörnyű lelki meg­rázkódtatás, amelyben része volt, már­is hat a boldogtalan királyfira. Az első rohama még azonban nem az őrülté, hanem csak valamiféle hisz­tériáé. S akkor, társainak nyugtalanságát látva, akik megrémültek különös hangjától és ideges vihogásától, Ham­let lényegében ezt mondja: „Ne féljetek. Talán kénytelen le­szek megjátszani a bolondot.” De maga az a mód, ahogyan ezt mondja, bizonyítja, hogy már nincs teljesen észnél. És itt mutatkozik meg igazán a hős szánalmas emberi nagysága. A Szel­lem megjelenésétől megrémült Ham­let érzi, hogy a téboly szélén jár. Hagyja, hogy belehulljon, hogy így meneküljön meg egy tragikus köte­lesség végrehajtásától. Nem színlelő: önkéntes őrült.. Ugyanakkor kettős szerencsétlenségét el akarja titkolni társai elől. Szégyelli a szörnyű bajt, amely rázúdul: barátai és a világ előtt azt szimulálja, hogy szimulál. Találhatunk a darabban igazi őrült kitöréseket (az Ophelia által leírt je­lenet, Polonius meggyilkolása stb.) és színlelt rohamokat („Derekasan: maga halkafár" — a fuvolás jelenet eleje — a jelenet Osrickkal), amely­nek nincs más célja, mint elhitetni, hogy az igazi rohamok egyúttal ál­rohamok is. Mindez esetleg nagyon homályos­nak rémlik. De csak azért, mert az emberi lélekben semmi sem egyszerű. Shakespeare-nek az a dicsősége és nagysága, hogy ki tudta fejezni ezt a rémítő bonyolultságot. Ha csak színlelőnek festette volna Hamletet, csupán nagyon jó melo­drámát írt volna, de ez minden bi­zonnyal méltatlan lett volna hozzá. Ha olyan bolondot vitt volna szín­re, ki mindig az, munkája csupán re­mekbe sikerült grand guignol lett volna. A bolondtól mindenki fél, de sen­kit sem késztet gondolkodásra. Ezzel szemben Hamlet alakja min­den idők legnagyobb drámaírójának legteljesebb, legmélyebb, legemberibb alkotása. (Bajomi Lázár Endre ford.)

Next