Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
TELEVÍZIÓ televízió televízió televízió Elkésett akció A televízió egyik legizgalmasabb tulajdonsága, hogy gyakorta láthatóvá teszi a láthatatlant, az eltüntet, s mi több, megfoghatóvá a sokáig megfoghatatlant. S ebben a „Kék fény" jár elöl. Méltán kedvelt műsor a „Kék fény", társadalmilag pedig rendkívül hasznos, mert segít a bűn üldözésében és megelőzésében. A múlt szerdai adás szintén hozott eredményt: elfogtak a „Kék fény" közvetítésével egy megrögzött körözött csalót. Mi bizton reméljük, hogy a balatonfőkajári tsz páncélszekrényének vidám alaptermészetű rablója, aki állítólag, a fültanú szerint, gúnyosan felnevetett, amikor a szekrényben megtalálta a több mint százezer forintot, ugyancsak hamarosan kézrekerül. Ám nem egészen értjük, hogy miért kellett a Kék fénynek nyolc hónappal a bűncselekmény után helyszíni ügyeletre levonulnia Balatonfőkajárra, hogy a falubeliek telefonon bejelenthessék, vajon találkoztak-e azon az éjszakán gyanúsítható egyénekkel. Ezt nem tehette volna meg előbb a Kék fény, amikor még frissebbek voltak a nyomok és az emlékek, s föltehetőleg a tettes is (esetleg a rablott pénzzel együtt) elérhetőbb lett volna? És Balatonfőkajáron eledig nem tudtak az ügyről - alig hihető! - és a tévé kellett hozzá, hogy ha valaki valamit tud, bejelentse? Újabb rejtélyes kérdéseket csatolt tehát ezúttal a Kék fény egy amúgy is rejtélyes ügyhöz. Megmondhatjuk, nem ezt szoktuk meg tőle. Elkésett akció volt ez, úgy véljük, habár meg kell hagyni, látványos formában. Mégis együtt szurkolunk természetesen a Kék fénnyel, csípjék fülön mihamarabb a tettest. Ne legyen oka több gúnykacajra! Mimi és Rodolfo Dr. M. I. vasvári olvasónk lelkes hangú levélben üdvözölte a legutóbbi „Bohémélet”-adást, s néhány adatot kért a szereplőkről. — Magunk is szívesen csatlakozunk az elismeréshez, s hozzáfűzzük: az ilyen produkcióik a művészi gyönyörűség mellett azzal a nagy tanulsággal is járnak, hogy újból és újból meggyőződjünk róla: a nagy művészek, a kiváló egyéniségek éltetik, s mindig új ■fényben ragyogtatják fel a remekműveket, melyeknek „sok nagyszerű mozzanatát, sok részletszépségét eltakarja előlünk a szürke, hétköznapi előadások rutinja” — ahogyan olvasónk helyesen írja. A Karajan—Zefirelli „Bohémélet”-produkció 1963-ban szerepelt a milánói Scala műsorán. Ezt a koncepciót követi a film, melyben Zefirelli még kiteljesítette a színészi játékot, vállalván, hogy az opera is a színház (ha úgy tetszik, filmjáték) a javából. Mirella Freni (Mimi) módénál, első kiugró sikerét Glyndebourne-ben aratta 1960-ban, Susanna szerepében . Raimondi (Rodolfo) bolognai születésű, s pályája kezdetén Donizetti és Verdi-szerepekben aratott sikert. Rolando Panerai (Marcelio) nápolyi, s a Mózes nagy bariton-szerepében tűnt föl, azóta sokat énekelt Barcelonától Bécsen át Salzburgig. Egyébként ahhoz az óhajhoz is szívesen csatlakozunk, hogy jó lenne hallani-látni őket az Operaházban. (A képen: Gianni Raimondi — sajnos, a nagyszerű Musette (Adriano Martino) képével nem rendelkezünk.) A riporter sportszerűsége Azt hiszem, valamennyien, akik immár évek óta érdeklődéssel figyeljük a műkorcsolyázó Európa- és világbajnokságok televíziós közvetítéseit, szomorúan vettük tudomásul, hogy ez alkalommal Leningrádból nem Vitray Tamás közvetít. Ennek ellenére bíztunk abban, hogy nemcsak a verseny, hanem a közvetítés is színvonalas lesz, hiszen a mikrofonnál egy hajdani műkorcsolya-bajnoknőt üdvözölhetünk. A szakértelemmel nem is volt semmi probléma, mindig pontosan tudtuk, hogy milyen ugrást, milyen figurát láthatunk. De ami ezen túl volt... Szerintem egy sportközvetítés elsődleges követelménye — a sportszerűség. Sportszerűség a versenyzőkkel szemben, akik bármilyen rossz napot fognak ki, bármilyen hibákat követnek el, mégiscsak egy nehéz és szép sport európai élvonalába tartoznak. A leggyengébb produkció is tiszteletet érdemel, hiszen csak itt, a bajnokságon a leggyengébb! És sportszerűség a riporter-kollégával szemben, aki néha igazán tartózkodó jóindulattal akar tárgyi tévedéseket, nyelvbotlásokat kijavítani. Ez a sportszerűség hiányzott a közvetítésből. Tisztelettel: Mester Elemér, Budapest. Mi is így vélekedünk, hogy a televízió sportközvetítéseinek színvonalát nem csak a sportesemény színvonala határozza meg. A műsor Az „Elveszett illúziók” első része nem aratott különösebb tetszést olvasóink körében, amint ez a leveleikből kiderült, általában mégis érdeklődéssel várják a további hat folytatást. De akit nem elégítene ki a film, kárpótlást találhat közvetlenül Balzac írásművészetében, s magában a tévéfeldolgozás alapjául szolgáló regényben. Többek érdeklődésére megemlítjük, hogy az „Elveszett illúziók” egyik darabja a Balzac életművének legnagyobb és legjelentősebb részét felölelő „La Comédie Humaine” („Az emberi színjáték”) című hatalmas ciklusnak, amelynek előszavában ezt írta a szerző , s ez jellemző az „Elveszett illúziók”-ra is: „... a véletlen a világ legjobb regényírója, hogy alkotók legyünk, elegendő azt tanulmányoznunk. A tulajdonképpeni történetíró legyen a francia társadalom, és magam csak annak írnoka akartam lenni. Miközben megcsináltam az erények és vétkek leltárát, kiválasztottam a társadalom legfontosabb eseményeit, típusokat alakítottam ki, több egynemű jellem egyesítésével, talán így érhettem el odáig, hogy megírjam az oly sok történésztől elfeledett erkölcstörténetet.” Képünkön az „Elveszett illúziók” két főszereplője: Bargetonné (Anne Vernon) és Lucien Chardon (Yves Regnier). 29