Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ:Barbár változatok seres Tibor elbeszélő műveiben annyi a drámaiság, hogy szinte hihetetlen: most írta csak első színpadi művét. De hát éppen a most vége felé közeledő színházi évad bizonyítja, nemcsak a könyveknek, hanem az íróknak is megvan a maguk sorsa; sikeres szépírói pályafutás után előbb vagy utóbb legtöbben megpróbálkoznak a dráma csábító műfajával. Az elmúlt hónapok színpadi debütánsaihoz most Cseres Tibor is csatlakozik, és valamennyiük művéhez odaírhatnak mottóként: „Nehéz a kezdet..Legyünk azonban tárgyilagosak: néha a folytatás is. A Barbár változatok húszesztendős hőse azzal kísérletezik, hogy a madárcsicsergést magnóra véve kimutassa: az emberi beszéd és a madárhang között rokonság észlelhető. Abból indul ki, hogy a felgyorsított emberi beszéd lejátszása madárcsicsergéshez hasonló benyomást kelt. Mindez meglepően hasonlít ahhoz a tévhithez, hogy a prózai művek dialógusainak kinagyítása és kipreparálása színpadi szituációba ágyazva drámát eredményez. De tudjuk, hogy csak valami drámához hasonló hibridet. A kereszteződéseknek azonban, akárcsak a természetben, a művészetben is megvan a maguk szerepe, és idővel még az ilyen hibridből is válhat nemesített fajta. A mag, amely köré a Barbár változatok épül, egészséges, termőképes. Dombi, a már említett fiatalember, túl érzékenyen reagál az élet erőszakos megnyilvánulásaira, az igazságtalanságokra, és nem csupán az őt személyesen ért inzultusokra. A diagnózis, amellyel idegszanatóriumba zárják: „ön- és közveszélyes tiltakozás a mindennapos vérontás ellen”. Jogos felháborodásában halálra sújtott egy embert, és csak az intézet főorvosa mentette meg a börtönbüntetéstől. De amikor személyes — családi és szerelmi — ügyben hasonló összeütközésbe kerül, ismét jogos felháborodásában, megint itt, és megintcsak halálosan. Jogilag immár nem mentheti fel az orvosi szakvélemény sem, de fennmarad a kérdés: mi az észszerű, az, hogy a világ olyan fejtetőre állított, mint amilyen, vagy az, hogy ezt valaki nem tudja elviselni? Cseres Tibor meggyőzően emeli ki a szélsőséges esetből az általános érvényű és érdekű motívumot: Dombi környezetének kegyetlen sivárságát és önzését. A szűklátókörű anyát, aki tizennyolc éve él vadházasságban egy gyenge jellemű nőcsábásszal; az egyetemi tanár apát, aki sértett hiúságában megtagadja gyermekét; a felületesen ítélkező, kacér lányt, aki maga sem vétlen abban, hogy a mostohaapa megerőszakolta őt, és a bonyolult történet valamennyi, a színen meg sem jelenő szereplőjét. A jó alaphelyzetet azonban felesleges mellékszálakkal indázza körül, hosszasan elidőz olyan epizódoknál (például a csábítási jelenet), amelyek a lényeg szempontjából voltaképpen érdektelenek. Nem azt kellene ugyanis naturális eszközökkel bizonyítania, hogy világunkban mennyi a feloldhatatlan konfliktus, hanem azt, hogy miként reagál ez a világ egy olyan „abnormális” magatartásra, mint Dombié. Mindaz, ami itt a „normálisak” tehetetlenségéről, begyepesedettségéről és gyávaságáról, változtatási kísérleteiről szól, az nemcsak jó, hanem megrendítően emlékezetes is; a többi töltelékanyag, és elmaradhatott volna. Sok szerkezetileg sikerületlen részlet is van a darabban, amikor egyes szereplők a közönség előtt már ismert eseményeket hosszasan beszélnek el a színpadon, mindez azonban nem feledteti, hogy a Barbár változatok a mindennapi élet kegyetlen és önző erkölcsi magatartásával szemben egy tisztultabb magatartásért száll síkra. Olyan magatartásért, amely nem a törvények betűjét, hanem azok szellemét, a közérdekű igazságot szentesíti. Nógrádi Róbert rendezését átgondolt értelmezés és egységes stílus jellemzi; csak az egyébként is erőltetett csábítási jelenetben nem tudta elkerülni a bántó naturalizmust. Az ízléses és jó játékteret biztosító díszletet Pintye Gusztáv, a szépen sikerült ruhákat Vágó Nelli tervezte. Győri Emil érett és változatos eszközökkel jelenítette meg az idegbajosan is környezeténél sok tekintetben jóval normálisabb fiatalembert, Dombit. Tartózkodott minden túlzástól és külsőségtől, így maradéktalanul szolgálta a dráma extremitáson túlmutató tanulságait. Labancz Borbála az anya alakjában egy primitívségében és tehetetlenségében vergődő lélek hiteles rajzát adta. A külsőre rokonszenves, de valójában teljesen üres és lélektelen, felelőtlenül egoista mostohaapa szerepében Simon György kitűnő alakítását láthattuk. Haumann Péter professzora igen jó részletmegfigyelésekből épült fel, akárcsak Kézdy György főorvosa. Dombi szerelmét, a lányt, Patríciát Szabó Tünde játszotta vonzóan és tehetségesen, de lélektanilag nem eléggé motivált szerepével nem tudott mit kezdeni. Barta András Szabó Tünde és Győri Emil Cseres Tibor drámájában .Jelenet a Pécsi Nemzeti Színház előadásából: Győri Emil és Haumann Péter