Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-23 / 21. szám

, ám ez, éppen itt s most nem csök­kenti erényeit. Hadd tegyem hozzá, hogy minden kritikai élével, antimili­­tarizmusával együtt is, ez a legsikere­sebb népszerűsítője az amerikai em­bernek és életmódnak. H­a formájában, látásmódjában ke­vésbé eredeti is, kitűnő film a fesztivál záróműsorán szerepelt (ver­senyen kívüli) másik amerikai film, Sidney Pollack „Agyonlőtték a lova­kat, nemde?" furcsa címet viselő mun­kája, amely ráadásul nem is lovakról szól, hanem a gazdasági válság évei­nek Amerikájában lejátszódó „mara­­toni­ táncversenyről”. E furcsa s­úly jellegzetesen amerikai „show” a szug­­gesztív kerete a benne résztvevők tör­ténetének. A szokatlanul kemény, ke­gyetlen történet néhol beleesik ugyan a melodráma csapdájába, de egészé­ben igazi élményt nyújtó, nagyszerű „mozidarab”. Bár a díjazottak listáján szerepel (alighanem a franciák számára adott csekély vigaszként), sok jót nem mondhatunk az operatőrből lett ren­dező, Raoul Coutard debütálásáról a „Hoa Binh" szenvelgően hatásvadász történet a vietnami háborúról, amely gondosan elkerüli az állásfoglalást. Annál jelentősebbnek vélem Andr­zej Wajda új filmjét, a „Tájkép, csata után”-t, de gondolom, ez úgyis bemu­tatásra, s nem az elutasítás sorsára kerül majd nálunk, amint ez az olasz Mauro Bolognini igazán rokonszenves, nemes mondanivalójú s gondosan megcsinált művével történt. A „Me­­tello” egy századeleji firenzei sztrájk egyik vezetőjének története, Pratolini regénye nyomán, főszerepében Mas­simo Ranierivel s a női alakítás dí­ját nyert fiatal Ottavia Piccolóval. A rokonszenves mondanivalójú fesz­tiválfilmek között kell megemlíteni a francia Michel Drach „Elise, vagy az igazi élet" című filmjét, amely a ná­lunk is ismert regény talán túlságosan is hűséges filmváltozata. S bár egy sor film kimaradt e be­számolóból, hadd térjek rá most mégis néhány általánosabb érvényű kérdésre. Ebben az évben Cannes a filmek még sosem látott bőségével szolgált. A levetített művek száma, a különböző fórumokon, a rendkívül zsúfolt hivatalos programtól a filmvá­sárig, meghaladta a négyszázat. Egy átlagos munkanapon megszámoltam a programban felsorolt vetítéseket. Arra a napra hatvan jutott belőlük. Ez ter­mészetesen áttekinthetetlenné tette a mezőnyt. Annyi azonban így is meg­állapítható volt, hogy a bemutatott fil­mek igen széles ívet nyitottak, amely­nek egyik végén a szélsőséges politikai pamfletek lelhetők, a másikon a sex­filmek sosem látott hulláma, amely meghökkentő hitelességgel nyújt pa­norámát a nemi élet legkülönbözőbb változatairól. Mindkét típus közös jel­lemzője, hogy a filmművészetnek ele­mei sem lelhetők fel benne. A sexfil­meknél ez eléggé magától értetődő. Annál nagyobb baj a másik esetben. Ezek a többnyire fiatal filmesek, ti­zenhatmilliméteres kamerájukkal, a szakmai ismeretnek a minimumával sem rendelkeznek, s erre épp oly büsz­kének látszanak, mint politikai anal­fabétizmusukra, amely elégségesnek véli, ha kimondják a „forradalom” jel­szavát. Ám e kontesztációnak kétségtelenül eleven jelenlétét felfedezték a nagy vállalkozók is s a „haszon szent” elvét követve sorozatosan vállalkoznak az ilyen filmek finanszírozására, megkö­vetelve természetesen a legmagasabb­­fokú szakmai felkészültséget, filmal­kotói kvalitást. Így vált lehetővé, hogy az idei hivatalos fesztiválprogram az amerikai film eddig legsikeresebb sze­replését hozta, amellyel csak az ola­szok vetélkedhettek. A francia „profi” film azonban, amely mindebből sem­mit sem ragadott meg, az „új hullám” lecsendesedése óta nem talál magára; formában és tartalomban önmaga köz­helyeit ismételgeti csak. M­ég egy — más jellegű, de aligha­nem igen fontos — tapasztalat: a színes filmek abszolút diadala. A programban kivétel nélkül ilyeneket láthattunk csak, de még a fent említett „fél-amatőr” filmek túlnyomó része is erre készül. Ha versenyben akar ma­radni filmgyártásunk a nemzetközi piacon, erre feltétlenül tekintettel kell lenni. Ugyanakkor viszont a cinemasz­­kóp s más panorámikus eljárások erő­sen háttérbe szorultak. S végezetül — összegezésképp — a fesztivál magas színvonalú hivatalos műsora s a köréje csoportosuló prog­ramok gazdagsága igenlő választ adott a fesztiválok szükségességéről és létjo­gosultságáról szóló meditációkra, amit első cannes-i beszámolónk ürügyén el­mondtunk. Ami ez évben fenyegetni látszott, az inkább az információk, a filmek számának szinte kóros elbur­jánzása. Ez azonban nemcsak a fesz­tivál aggasztó és megoldatlan jelen­sége ... Bán Róbert A FÉLTÉKENYSÉG DRÁMÁJA. Mar­cello Mastroianni ezért a filmért kapta a férfialakítás díját. Képünkön balol­dalt Marcello Mastroianni és Monica Vitti NYOMOZÁS EGY MINDEN GYANÚN FELÜL ÁLLÓ SZEMÉLYISÉG ÜGYÉ­BEN. A zsűri külön nagydíját nyerte Elio Petri filmje. Képünkön a fősze­replő: Gian Maria Volonté AZ UTOLSÓ LEO. John Boorman filmje a rendezés díját kapta. Jelenet a filmből

Next