Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-07 / 6. szám

A hangversenyteremben HENRYK SZERYNG TIZENNÉGY ÉVVEL EZELŐTT, amikor érett művészként először lé­pett a budapesti Zeneakadémia do­bogójára, elragadtatással figyeltünk fel erre a hegedűsre, különösen esz­ményien szép Bach-játékára. Henryk Szeryng azóta visszatérő vendégünk, s ezt a nagy művészt mindig szívesen várjuk. Egyénisége, előadóművészete is a szemünk láttára lett ebben a másfél évtizedben egyre gazdagabb, a művész szüntelen fejlődésének törvé­nyeit követve. Jó ideje már ott a helye hangsze­rének legnagyobbjai között: varázsla­tos szépségű, szinte anyagtalan hege­dűhangja, előadásának fesztelen ter­mészetessége, kifejezőkészségének gazdag skálája egyszeri, senkihez sem hasonlítható jelenséggé avatja korunk előadóművészetében. Tónusának esz­ményi tisztasága Ojsztrahra emlékez­tet, szenzibilitása a Menuhinéval ro­kon, ugyanakkor játékában mindig van valami csodálatos derű, ellenáll­hatatlan közvetlenség, s nincs jobb szó rá: kedves, férfias báj, melyben a spontaneitás kissé félszeg szerénység­gel párosul, az igazi művészi nagy­ság csalhatatlan jeleivel. SZERYNG ZENEKARI ESTJÉN a hegedű versenymű­ irodalmának há­rom remekművét hallottuk: Bach E- dúr koncertjét, Bartók és Beethoven hegedűversenyét. (A Filharmóniai Társaság zenekarát Lukács Ervin ve­zényelte.) Szeryng Bach­ játéka párat­lanul kifejező, stílusos és meggyőző. Minden hangnak, minden díszítésnek megadja a melodikus jelentőségét, já­téka végig tökéletesen kiegyenlített, a legapróbb tempóingadozások nél­kül. Az E-dúr koncert lassú tételében hegedűhangja szinte maga volt az anyagtalanná vált zene, úgy ahogyan azt Bach is elképzelte késői monu­mentális művében, a Fúga művésze­tében: a hangszer technikai-anyagi kötöttségeitől megszabadult Zene. Bartók versenyművét most játszot­ta nálunk először Szeryng, olyan mély megértéssel, a stílus, a zenei nyelv olyan világos értelmezésével, amivel csak Menuhin Bartók-tolmácsolásai­ban találkozhatunk. A zenekari est koronája mégis a Beethoven-koncert volt. A művet többször hallottuk már Szeryng előadásában, de ez a mosta­ni mindent felülmúlt érettségével: nagy mesterek idős korukban jutnak el e „végső bölcsességig”, mely Sze­ryng Beethoven-játékában megnyilat­kozott. A MŰVÉSZ SZÓLÓESTJE csak gazdagította, elmélyítette a zenekari hangversenyen szerzett élményeinket. A műsor első részében (Petri Endre működött közre zongorán) a Bach­­szólószonáta (g-moll) mellett Beetho­ven Esz-dúr szonátájának Rondo-té­­tele adta a legszebb pillanatokat. Brahms scherzo-szonátatétele inkább érdekes kísérlet — Schumann és Al­bert Dietrich szonátatételei mellett egy „kollektív” kompozíció része — mint jelentős, egyéni kompozíció. Az est második része jellegzetes „hegedűs”, virtuóz darabokat kínált. S itt vettük csak észre igazán, hogy Szeryng milyen káprázatos virtuóz a hangszerének. Amit technikai bra­vúrban itt megmutatott, elég volna egy hegedűsnek ahhoz, hogy karriert csináljon. De Szeryng virtuozitása­­ jellemző, hogy az igazán nagy zenei alkotásokban még csak fel sem tűnt — ezekben a hatásos darabokban is zenei mondanivalókat közölt, annyi poézissel, tartalmas költőiséggel, hogy hangversenyét ráadás­ számok egész sorával kellett megtoldania. Ez a kis ajándékhangverseny csak tovább fo­kozta az elragadtatást. A közönség ünneplése ezúttal is csalhatatlan biz­tonsággal fejezte ki, hogy az igazi nagyság mindig kellő visszhangra ta­lál. Fábián Imre A karnagyi emelvényen Lukács Ervin (Fejes László felv.)

Next