Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-07 / 6. szám
A hangversenyteremben HENRYK SZERYNG TIZENNÉGY ÉVVEL EZELŐTT, amikor érett művészként először lépett a budapesti Zeneakadémia dobogójára, elragadtatással figyeltünk fel erre a hegedűsre, különösen eszményien szép Bach-játékára. Henryk Szeryng azóta visszatérő vendégünk, s ezt a nagy művészt mindig szívesen várjuk. Egyénisége, előadóművészete is a szemünk láttára lett ebben a másfél évtizedben egyre gazdagabb, a művész szüntelen fejlődésének törvényeit követve. Jó ideje már ott a helye hangszerének legnagyobbjai között: varázslatos szépségű, szinte anyagtalan hegedűhangja, előadásának fesztelen természetessége, kifejezőkészségének gazdag skálája egyszeri, senkihez sem hasonlítható jelenséggé avatja korunk előadóművészetében. Tónusának eszményi tisztasága Ojsztrahra emlékeztet, szenzibilitása a Menuhinéval rokon, ugyanakkor játékában mindig van valami csodálatos derű, ellenállhatatlan közvetlenség, s nincs jobb szó rá: kedves, férfias báj, melyben a spontaneitás kissé félszeg szerénységgel párosul, az igazi művészi nagyság csalhatatlan jeleivel. SZERYNG ZENEKARI ESTJÉN a hegedű versenymű irodalmának három remekművét hallottuk: Bach E- dúr koncertjét, Bartók és Beethoven hegedűversenyét. (A Filharmóniai Társaság zenekarát Lukács Ervin vezényelte.) Szeryng Bach játéka páratlanul kifejező, stílusos és meggyőző. Minden hangnak, minden díszítésnek megadja a melodikus jelentőségét, játéka végig tökéletesen kiegyenlített, a legapróbb tempóingadozások nélkül. Az E-dúr koncert lassú tételében hegedűhangja szinte maga volt az anyagtalanná vált zene, úgy ahogyan azt Bach is elképzelte késői monumentális művében, a Fúga művészetében: a hangszer technikai-anyagi kötöttségeitől megszabadult Zene. Bartók versenyművét most játszotta nálunk először Szeryng, olyan mély megértéssel, a stílus, a zenei nyelv olyan világos értelmezésével, amivel csak Menuhin Bartók-tolmácsolásaiban találkozhatunk. A zenekari est koronája mégis a Beethoven-koncert volt. A művet többször hallottuk már Szeryng előadásában, de ez a mostani mindent felülmúlt érettségével: nagy mesterek idős korukban jutnak el e „végső bölcsességig”, mely Szeryng Beethoven-játékában megnyilatkozott. A MŰVÉSZ SZÓLÓESTJE csak gazdagította, elmélyítette a zenekari hangversenyen szerzett élményeinket. A műsor első részében (Petri Endre működött közre zongorán) a Bachszólószonáta (g-moll) mellett Beethoven Esz-dúr szonátájának Rondo-tétele adta a legszebb pillanatokat. Brahms scherzo-szonátatétele inkább érdekes kísérlet — Schumann és Albert Dietrich szonátatételei mellett egy „kollektív” kompozíció része — mint jelentős, egyéni kompozíció. Az est második része jellegzetes „hegedűs”, virtuóz darabokat kínált. S itt vettük csak észre igazán, hogy Szeryng milyen káprázatos virtuóz a hangszerének. Amit technikai bravúrban itt megmutatott, elég volna egy hegedűsnek ahhoz, hogy karriert csináljon. De Szeryng virtuozitása jellemző, hogy az igazán nagy zenei alkotásokban még csak fel sem tűnt — ezekben a hatásos darabokban is zenei mondanivalókat közölt, annyi poézissel, tartalmas költőiséggel, hogy hangversenyét ráadás számok egész sorával kellett megtoldania. Ez a kis ajándékhangverseny csak tovább fokozta az elragadtatást. A közönség ünneplése ezúttal is csalhatatlan biztonsággal fejezte ki, hogy az igazi nagyság mindig kellő visszhangra talál. Fábián Imre A karnagyi emelvényen Lukács Ervin (Fejes László felv.)