Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
SZÍNHÁZI BEMUTATÓK Nevetni így és nevetni úgy írta: Dalos László Nevetünk. A nézők között félpercenként vagy még sűrűbben bugyborékol végig a nevetés. Nevetünk. Szavakon, taglejtéseken, helyzeteken, jellemeken, valóság fölötti dolgokon és valóságosakon. Házfelügyelőn és cáron, föltalálón és betörőn, olajmérnökön és geológuson, impresszárión és skót ezredesen. Aki nevet, az — az Értelmező Szótár tanúbizonysága szerint — „hirtelen támadt jókedvében, valamely fonákság keltette derültségében vagy kárörömének, gúnyos fölényének kifejezésére sajátos arcjátékkal (rendszerint a száj izmainak fölfelé és széthúzásával) kísért, heves, szakadozott kilégzéssel járó hangot ad.” Ilyet cselekvő emberekkel ültünk együtt két színházban, két premieren. Csakhogy másként nevettünk itt, és másként nevettünk ott. Katona József Színház: IVÁN, A RETTENTŐ Azok a szerencsések, akik már olvasták Mihail Bulgakov „A Mester és Margarita” című regényét, ezt a remekművet (óvatoskodó, alacsony példányszám; a mű napok alatt elkel, készül a második kiadás!), pallérozott szemmel nézhettek az „Iván, a Rettentő” című Bulgakov-komédia színpadára, Tyimofejev időmasinájára; az eltűnt szobafalra; két egyaránt szakállas Iván Vasziljevics fantasztikus hasonlóságára; a régmúlt történelemben „országló” házmesterre s a harmincas évek Moszkvájában aranyat osztó cárra. Ez a Bannaja utcai társbérlet a színpadon mintha a közvetlen szomszédságában volna a Szadovajának, ahova óriási kandúros sleppjével együtt bevette magát a Sátán ... Egy öntörvényű írói világ tárul föl Tyimofejev feltaláló otthonában, a valóság természetes mozdulattal lép át a fantasztikum világába, az álomnak meghökkentően logikus valóságtartalma támad, groteszk pillanatok kergetőznek, s az egész rendkívül mulatságos — félpercenként vagy még sűrűbben nevetünk. De hogyan? A feltaláló sorsába mindvégig beleérezzük az író, Mihail Bulgakov személyes sorsát: félreértettséget, kirekesztettséget; a gyanúsításokat és a már nem is gyanúsításokat; megírt, de eltiltott vagy elő sem adott színjátékainak sorát; ki nem nyomtatott prózai műveinek kéziratait — egy valóságos „Margarita”, Jelena Szergejevna, a hitves, az özvegy őrizze meg őket! —, már nem is bele, de benne, a darabban érezzük a harmincas évek második felének komor levegőjét. Igen, a Bunsa típusú „házfelügyelőket” is, akik hallgatóztak az ablakok alatt, hogyan folyik mögöttük az emberek „felelőtlenségi mesélése”. Feltaláló vagy művész, egyre megy , időgépről vagy az alkotó ember önkifejezésének jogáról van szó — a drámaíró egyenlőségi jelet tesz közéjük. Ezért a komédia, ezért a fantasztikum, ezért a nevetés. A „játszani is engedd” költői jogáról van szó az „Iván, a Rettentő” színpadán. S egy olyan korszakból visszatekintve, amikor ez a jog már mindennapi gyakorlat, a komédia keletkezésének idejére gondolván ezért színezi nevetésünket valami, ami nem nevetés. Sóhaj talán? Mi mindent alkothatott volna még Mihail Bulgakov, ha akkor kitárulnak előtte a kapuk! Iglódi Istvánnak, a rendkívül érzékeny rendezőnek köszönhető, hogy a szovjet drámaírás egyik legnagyobb alkotója végre nálunk is megkezdheti diadalmenetét. (Az „Iván, a Rettentő” megérdemelt sikerét, reméljük, követi majd Bulgakov más drámáinak méltó előadása.) Iglódi érzi és érti Bulgakov világát, s még az álom keretét is — ami a játék keletkezésekor esetleg dramaturgiai szükségesség, esetleg kényszer volt — úgy tudta a Katona József Színház színpadán közölni velünk, hogy beleborzongtunk a lehető s a lehetséges egymásba simulásának „tündéri realista” költészetébe. Az is kiderült erről a fiatal rendezőről, mennyi árnyalatú humor van benne: vígjátékot ennyi poézissel keveset rendeztek meg nálunk. Iglódi István korlátlan ura a kis színpadnak, még apróbb ötletei is — a rádióhang, a lakókönyv színe-változása — mind bulgakovian szolgálják a nagy egészet. IVAN, A RETTENTŐ. Bunsa házfelügyelő a cári trónon (Major Tamás) Zinaida és „Csubika”, a feltaláló (Törőcsik Mari és Sinkó László) (Balla Demeter felv.)