Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-18 / 29. szám

Rejtélyes mesterség 5. IDE LŐJÖN! SZÍNÉSZNŐ: — Emlékeztetni sze­retném egy tartozására. Azt kérdez­tem, miért durvák, gorombák a kar­mesterek, és maga megígérte, hogy válaszol. KARMESTER: — Először is: ne ál­talánosítsunk. Legjobb tudomásom szerint — és a kortársi följegyzések is ezt tanúsítják — nem mindenki volt goromba, és ma sem az a helyzet, hogy aki dirigens­ pálcát vesz a kezébe, az egyben dühöngő őrültté is válik. Talán inkább az az igazság, hogy a goromba­ságokról legendák maradnak fenn és szállnak generációról generációra, a kellemes és szívélyes modorú karmes­terekről meg nem beszél senki. SZÍNÉSZNŐ: — Nem kielégítő ma­gyarázat. Akiket én eddig láttam — hiszen tudja, hogy nekünk, színházi embereknek legfeljebb a délelőtti pró­bák látogatására jut időnk — szóval akiket én eddig láttam, azok majd mind gorombák voltak. És amiket ma­ga mesélt... KARMESTER: — ... és amiket még mesélni fogok! Meg amiket kihagytam! A múltkor Gluckról például el sem mondtam, hogy egy operaelőadáson odakúszott a pultok alatt az egyik bő­gőshöz, és úgy a lábikrájába csípett, hogy az hangosan följajdult és eldob­ta a hangszerét... Ez már nem afféle hirtelen felindulás, fölfortyanás, amit a túlfeszült, fölfokozott lelkiállapot indokol —, ez már kitervelt és mód­szeresen végrehajtott hadművelet! De mégis azt mondom magának, hogy nem ez a jellemző a karmesterekre. A meggyőződés lázában SZÍNÉSZNŐ: — Azért valaminek kell lennie a karmesteri temperamen­tumban, ami... amitől ilyen rabbiátu­­sak. Mi színészek például... KARMESTER: — ... maguk, színé­szek például meg tudnának fojtani egy világosítót, ha nem pontosan a fe­jükre adja a fényt, vagy azt a súgót, aki nem idejében „adja föl” a szöve­güket, vagy azt a kollégájukat, aki „takarja” magukat a színpadon. Hagy­juk csak, kedves művésznőm! A kar­mester legalább szent meggyőződésé­nek lázában követi el a helytelensé­geit, nem személyes hiúságból. De ez­zel kapcsolatban hadd mondjak el egy anekdotát. . . SZÍNÉSZNŐ: — Már megint anek­dota? KARMESTER: — Van valami álta­lános, valami nagyon mély igazság az ilyen anekdotákban. Ez például talán nem is történt meg, de megtörténhe­tett volna. Hőse: Az Olasz Karmester. Az Olasz Karmester — mondani sem kell —, nagyon vérmes, nagyon szen­vedélyes, és ennek megfelelően gorom­ba ember volt. A legkisebb hibától, pontatlanságtól, rendellenességtől úgy kijött a sodrából, hogy csapkodott, tört-zúzott, tombolt, és persze vérig sértette az embereket. Történt pedig, hogy egy kisvárosban, ahová vendég­szerepelni ment, a zenekar összebe­szélt, elhatározták, hogy megrendsza­­bályozzák a jóembert. Amikor az első próbára bejött, a zenekar vezetői ti­tokban figyelmeztették, hogy vigyáz­zon: az első oboista őrült! Rendkívül érzékeny ember és ezenkívül revolvert is hord magánál. A legkisebb sértésre kiborul, és aztán mit lehet tudni... — Jó — mondja Az Olasz Karmester — majd gondom lesz rá. — Elkezdődik a próba és kisvártatva — ahogy ez meg volt beszélve —, az első oboa valami szörnyű gikszert fúj . . . Az Olasz Kar­mester fölkapja a fejét, mint egy bi­ka. De eszébe jut a figyelmeztetés és — nyel egy nagyot. — Még egyszer, kérem — mondja. Elkezdik elölről. Kisvártatva, ugyanazon a helyen, ék­telenül csúnya, hamis hang. Az Olasz Karmester már kicsit lila, de erőt vesz magán. Újrakezdés, megfelelő helyen ismét hátborzongató, fülsértő, hamis hang. Az Olasz Karmester föltépi a mellén az inget és a szívére mutat: — Ide lőjön, maga marha állat, én ezt nem bírom tovább!... SZÍNÉSZNŐ: — Hát ez valóban jó. Tudja mit, én fölmentem magát a to­vábbi magyarázkodás alól. Értem, mit akart elmondani ezzel a történettel. Egy karmesternek valóban olyannak Richard Wagner Liszt Ferenc

Next