Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-08 / 32. szám
az első interjú Latinovits Zoltánnal. Hogy, hogy nem, de ez az igazság, efféle párbeszédre még nem került sor köztünk. Meglehetősen régóta vártam a kellő alkalomra. Arra, hogy élményekkel és mondanivalókkal telített pillanatában bogozzam ki, milyen is valójában. Most San Sebastianból érkezett hazaa fesztiválon, de erről már beszámoltunk, a „legjobb férfialakítás” nagydíjával jutalmazták Karinthy figurájának döbbenetes megformálásáért az Utazás a koponyám körül című filmben.) Már jó előre érdekelt, mit látott, mit tapasztalt, mire serkentette ez az út. Ez azonban csak átutazott Budapesten, sietett Szegedre a Trójai nők előadásaira De végül mégis csak öszszefutottunk. Itt ülünk a Gundel kertjének délutáni napsütésében, Latinovits csupa derű, csupa lelkes tervezgetés, szemlátomást túljutott a betegség és az idegeskedés időszakán. Kezdje hát! — mondom a Mesterdalnokokat idézőn De mivel is kezdjük, hiszen oly sok a kérdeznivaló, s rá a felelet. „Az elismerés annak bizonysága, hogy jelen vagyok.. — Kezdjük talán azzal — mondja —, hogy elszomorító, milyen gyönge volt a mezőny San Sebastianban. Ez is annak a jele, hogy újabban csaknem világszerte mind nagyobb a szellemi szegénység. Már, ami a filmeket illeti. A témák többé-kevésbé primitív szimbólumokra, zavaros filozófiákra zsugorodnak, s a felvetett problémák is keresettek, esetlegesek. Még Dino Rist díjnyertes filmjét is untam, s éppen ezért, a mi, itthon sokat ócsárolt filmjeink valóban kimagaslottak. Ők sokat romlottak, mi sokat fejlődtünk, önmagáról még nem beszélt. A díj? — örültem neki. Higgye el, szükségem van az elismerésre, annak a bizonyságára, hogy jelen vagyok. Ezért volt fontos nekem a díj... Töpreng, tűnődik, pontosan akar fogalmazni. A keserves hónapokban, fájdalom, volt ideje, hogy gondolatait rendbeszedje. — Az én betegségem mindig afféle kegyelmi állapot. Olyan, mint egy hosszú utazás sok országban. S ez nagyon fontos, mert utazás nélkül nincs módunk az összehasonlításra. Én higgadtabban tértem vissza a mindennapi életbe, mint ahogy eltűntem, mert azelőtt állandóan arra törekedtem, hogy megnyerjem a maratoni futás minden szakaszát. Ma már tudom, hogy ha nem is vagyok minden részben az első, a végén akkor is nyerhetek. Ha enyém az igazi igazság — s ebben hiszek — küzdelmem nem lehet eredménytelen, írás és rendezés, színház és film A szegedi előadások után máris megkezdődnek a Krúdy filmnek, a Szindbádnak a felvételei és közeledik a szeptember, amikor végre megint ott látjuk a Vígszínház színpadán. Szeptember 11-én aV. Henrikben, 18-án a Ványa bácsiban, majd október végén Illyés Gyula Tiszták című drámájában. — A szerepek — Pirandello meg Csehov — a hallgatás féléve alatt bizonyára érlelődtek bennem. De nem szeretek előre beszélni róluk, a színész a színpadon mutassa meg, mit akar, és mit lát egyik vagy másik figurában, örülök a most elkövetkező sok szereplésnek. De olykor arra is gondolok, hogy sűrűsödnek bennem a mondandók s hogy mindez leszűrődhessen, talán jó lenne, ha írhatnék a magam csendjében. — Nem volt elegendő csend már a betegsége idején? — Az igazi csend nem a kórházé, hanem azé, amely a mindennapok piacának sürgés-forgása fölött lelhető. Már régóta szerettem volna írni, de hiányzott a kellő önbizalom, amelyet most feltámasztott bennem életem első hosszabb utazása: a San Sebastian-i, s előtte két hétig a svájci. Nem, nem a díj, hanem a tapasztalatok, az élmények erősítették meg a merszemet önmagammal szemben. Hogy mit akarok írni? Még nem tudom, de bizonyos, hogy elképzeléseim a színház meg a film körül keringenek. Latinovitsról tudjuk, hogy „A harminckilenc év csupán nyitány volt számomra is ■ ■ ■ Csupa derű és tervezgetés... Beszélgetés Latinovits Zoltánnal