Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-02 / 1. szám

Kitüntetés Egyik este elindultunk a Művelődés­­ügyi Minisztériumba, hogy az ottani dolgozók műsoros estjén fellépjünk. Odaállunk a portás elé hárman, Né­meth Marika, Rátonyi Róbert és én. — Hol lehet fellépni? — kérdezte Rátonyi. A portás ránk nézett. — Maguk színészek? Gondoltam magamban, majd ezt beleszövöm a konferansziészövegbe. És fölkerülvén a színpadra, már me­séltem is az esetet, ezzel a függelékkel: — Ne haragudjunk erre a kedves portásra, hogy nem tudja a nevünket. Sokszor még a főosztályvezető is el­felejti. Taps, siker. Néhány hét múlva a minisztérium ugyanezen helyiségében kaptam a Já­­szai-díjamat. Egy kedves középkorú hölgy — nyilván a minisztérium egyik műszaki dolgozója — hordta körbe a süteményt, közben a fülembe súgta: — Milyen jó, hogy a múltkor beol­vasott nekik. Látja, hogy megijedtek? Rögtön kitüntették! Csorba István Bilicsi Tivadar Bilicsi Tivadar Autogramok Egy kislány így írt karácsonyra kül­dött levelében: „Művész úr, tessék nekem küldeni egy tetovált fényképet ! A Balatonban fürödtem. Jövök ki a vízből. Egyszer csak elém áll egy kis­fiú. — Bilicsi bácsi, tessék autogramot adni. — De hogyan, fiam? — szabadkoz­tam. — Hiszen nincs nálam se papír, se ceruza. A gyerek így felelt: — Jó lesz mondva is! — Színé­szek mesélik Csortos Gyulához odament egy ra­jongója. — Tessék autogramot adni. Mire Csortos tömören: — Elfogyott. Keleti László Szobor Fiatal koromban — könnyelmű em­ber lévén — fűnek-fának, több főpin­­cérnek tartoztam Pécsett. Ebben az ügyben nem voltam egyedül, több kol­légám ült velem együtt a vendéglő asztalainál fizetésképtelenül, sokadi­kon. Az egyik kolléga bámulatosan gyorsan tudott kámforrá válni, amikor fizetnie kellett volna. Egy este én is sarokszorítóba kerül­tem. — Nem tudok fizetni — vallottam be a főpincérnek. — Addig el nem megy innen, míg nem fizet — hangzott az erélyes vá­lasz. Szerencsére sötétedett, én a szürkü­letben kilopóztam az utcára, azzal usgyi! Sajnos észrevették, és rohantak utánam. Közelemben egy szobrokkal ékesített szökőkút állt. Villámgyorsan felugrottam a szobrok közé, nem tö­rődve azzal, hogy vizes leszek a szökő- Csorba István F. RÁCZ KÁLMÁN Öregember elégtétele — Hová megy, papa? - szólította meg a szállodai ajtónálló. — Magának én nem vagyok papa. — Nono! — dörmögte a másik, de utat engedett az öreg­embernek. Az öregember a hall valószínűtlenül puha, hangfogó sző­nyegén úgy érezte, talán mégsem kellett volna idejönnie. Azért már vitte tovább az elhatározása, és egyenesen neki az egyik portásnak. Ez bizalmat ébresztett benne, mert javakorabeli, kopasz és szemüveges volt. — Hívják ki az étteremből Köves művész urat. Sürgős beszé­dem van vele. — A művész úr jelenleg nem tartózkodik az étteremben. — De igenis az étteremben tartózkodik, csak letagadtatja magát. Most van az esküvői ebédje. Én ne tudnám? Az apja vagyok. A portás végigmérte az öregembert és hitetlenkedő arcot vágott. Aztán mégis nagylelkűen kijelentette: — Tessék helyet foglalni, mindjárt hívom az éttermet. Az öregember leült egy fotelba. A lelkiállapotával sehogy sem fért össze az üldögélés, felállt, és így várakozott. Nyug­talansága nőttön-nőtt. Amikor pár perc múlva meglátta a fiát, amint sebbel-lábbal közeledik feléje, már nem volt az izgalom­tól se eleven, se holt. — Apa, te itt!... — Ugye, nem tudsz szóhoz jutni, fiú? Eljöttem, mit szólsz hozzá? Egy apa csak eljön gratulálni a fia esküvőjéhez. — De hát kitől tudtad meg? Azt hittem, titokban marad az utolsó pillanatig. — Egy hét óta minden presszóslány tudja. Még azt is tud­ják, hogy a két tanúval idejöttek ebédelni. Piszok dolog volt, fiú. 12

Next