Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-02 / 1. szám
Kitüntetés Egyik este elindultunk a Művelődésügyi Minisztériumba, hogy az ottani dolgozók műsoros estjén fellépjünk. Odaállunk a portás elé hárman, Németh Marika, Rátonyi Róbert és én. — Hol lehet fellépni? — kérdezte Rátonyi. A portás ránk nézett. — Maguk színészek? Gondoltam magamban, majd ezt beleszövöm a konferansziészövegbe. És fölkerülvén a színpadra, már meséltem is az esetet, ezzel a függelékkel: — Ne haragudjunk erre a kedves portásra, hogy nem tudja a nevünket. Sokszor még a főosztályvezető is elfelejti. Taps, siker. Néhány hét múlva a minisztérium ugyanezen helyiségében kaptam a Jászai-díjamat. Egy kedves középkorú hölgy — nyilván a minisztérium egyik műszaki dolgozója — hordta körbe a süteményt, közben a fülembe súgta: — Milyen jó, hogy a múltkor beolvasott nekik. Látja, hogy megijedtek? Rögtön kitüntették! Csorba István Bilicsi Tivadar Bilicsi Tivadar Autogramok Egy kislány így írt karácsonyra küldött levelében: „Művész úr, tessék nekem küldeni egy tetovált fényképet ! A Balatonban fürödtem. Jövök ki a vízből. Egyszer csak elém áll egy kisfiú. — Bilicsi bácsi, tessék autogramot adni. — De hogyan, fiam? — szabadkoztam. — Hiszen nincs nálam se papír, se ceruza. A gyerek így felelt: — Jó lesz mondva is! — Színészek mesélik Csortos Gyulához odament egy rajongója. — Tessék autogramot adni. Mire Csortos tömören: — Elfogyott. Keleti László Szobor Fiatal koromban — könnyelmű ember lévén — fűnek-fának, több főpincérnek tartoztam Pécsett. Ebben az ügyben nem voltam egyedül, több kollégám ült velem együtt a vendéglő asztalainál fizetésképtelenül, sokadikon. Az egyik kolléga bámulatosan gyorsan tudott kámforrá válni, amikor fizetnie kellett volna. Egy este én is sarokszorítóba kerültem. — Nem tudok fizetni — vallottam be a főpincérnek. — Addig el nem megy innen, míg nem fizet — hangzott az erélyes válasz. Szerencsére sötétedett, én a szürkületben kilopóztam az utcára, azzal usgyi! Sajnos észrevették, és rohantak utánam. Közelemben egy szobrokkal ékesített szökőkút állt. Villámgyorsan felugrottam a szobrok közé, nem törődve azzal, hogy vizes leszek a szökő- Csorba István F. RÁCZ KÁLMÁN Öregember elégtétele — Hová megy, papa? - szólította meg a szállodai ajtónálló. — Magának én nem vagyok papa. — Nono! — dörmögte a másik, de utat engedett az öregembernek. Az öregember a hall valószínűtlenül puha, hangfogó szőnyegén úgy érezte, talán mégsem kellett volna idejönnie. Azért már vitte tovább az elhatározása, és egyenesen neki az egyik portásnak. Ez bizalmat ébresztett benne, mert javakorabeli, kopasz és szemüveges volt. — Hívják ki az étteremből Köves művész urat. Sürgős beszédem van vele. — A művész úr jelenleg nem tartózkodik az étteremben. — De igenis az étteremben tartózkodik, csak letagadtatja magát. Most van az esküvői ebédje. Én ne tudnám? Az apja vagyok. A portás végigmérte az öregembert és hitetlenkedő arcot vágott. Aztán mégis nagylelkűen kijelentette: — Tessék helyet foglalni, mindjárt hívom az éttermet. Az öregember leült egy fotelba. A lelkiállapotával sehogy sem fért össze az üldögélés, felállt, és így várakozott. Nyugtalansága nőttön-nőtt. Amikor pár perc múlva meglátta a fiát, amint sebbel-lábbal közeledik feléje, már nem volt az izgalomtól se eleven, se holt. — Apa, te itt!... — Ugye, nem tudsz szóhoz jutni, fiú? Eljöttem, mit szólsz hozzá? Egy apa csak eljön gratulálni a fia esküvőjéhez. — De hát kitől tudtad meg? Azt hittem, titokban marad az utolsó pillanatig. — Egy hét óta minden presszóslány tudja. Még azt is tudják, hogy a két tanúval idejöttek ebédelni. Piszok dolog volt, fiú. 12