Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-20 / 8. szám
AZ ÖREG a Pesti Színház színpadán Páger Antal — az Öreg Bilicsi Tivadar — a Házmester Jelenet, szereplői: Tordy Géza, Halász Judit és Somogyvári Rudolf A túlsó kép: ESTÉRE MEGHALSZ. Madách Kamaraszínház (Mensáros László és Demján Edit) (MTI Fotó : Keleti Éva felv.Barnard professzor, a szívsebész Lollobrigidával akart találkozni mindenáron. Nem szégyen. Barnard professzor költő. Ha nem vették volna fel az egyetemre, lehet, hogy fekete-fehér költő lenne ma, vagy az apartheid állam szabadságharcosa. De fölvették. Maradt a szív lehetetlensége. És Barnard professzornak — miközben bordákat roncsol, föltárja a mellkast, kimetszi az élő emberből a szívet és rohan a másik szívvel, a halottéval — Lollobrigida lebeg a fejében. Barnard professzor bizonyára talált volna magának olyan szépséget, tanzánt, óegyiptomit, Szíriáit is akár, mint Lollobrigida, s magánviszonylatban talán olyan tehetséget is — mégis ő a nyílt fény felé rohant, így van ez. De F. Tóth kalauz a BKV-nál, a kis F. Tóth is költő, aki gyűrött ruhájában fütyül a villamosra és az egészre, akit egy kis szerencsével fölvehettek volna a magyar egyetemre — de hát így megmaradt közembernek. Őneki is Lollobrigida jár az eszében. Ahogy az ember nézi a villamoson a fejeket, egymás mellé szorulva: kecskére, lóra, békára, disznóra, halra hasonlítanak az emberek. A múltkor meg már azt próbáltam felidézni magamban, milyen gyerekarca lehetett ennek a szétment szívbetegnek, hogy ült ez a beesett arcú „májas” az anyja ölében? És ezek között fölragyognak a színészek, a maguk elidegenített csillagfejével, tűz körüli varázsfejével, csontarany csuklóikkal, ideges, égő szemeikkel. A színészek, önmaguk. Nem hiába szépek, érdekesek, tehetségesek. A közösség, a törzs fölé emelt önmaguk, akik millió ember szemsugarát és radaranyagát gyűjtik homlokukra, mellükre. Az emberiség ihletét hordozzák, ha nagyot akarnék mondani. Azáltal, hogy a természet szép, formált darabjai. Ez a legfőbb hivatásuk: a remény. A szépség és a játék reménye. A többi intrika, kibeszélés, állásváltoztatás, fáradtság, bőrlazulás, versengés — hiszen ők is, nagyon is, még inkább — emberek. Ez az önmagunktól elidegenítő tulajdonság a színész legcsodálatosabb ereje. Magam a létezés legnagyobb problémájának az „én” és a „világ" kettősét tartom. Mindenki ebben vergődik, vagy ebben üdvözül. A színésznek nem kisebb feladata van, minthogy elidegenítve ismertessen magamra — a katharzis erejével. Mondanom se kell, hogy nem Brecht módszerét értem ezen. Ellenkezőleg. Egy „déjá vu”-t idézzen elő bennem, mintha ezt már láttam volna — pedig teljesen idegen! Ez az elidegenedés rokon velem, lényem rajongó mélyvilágát hozza fel, és káprázatában olyan távoli, mint a csillag, a sztár. Egy pillanatra én is csillagocska leszek, vagyis van bennem egy csillagocska, az én csillagocskám. A, ez gyönyörű! Azt hiszem, Barnard professzor és a kis F. Tóth is ezt keresi a színészekben, velem együtt. A színészek a szépséget hordozzák. A szépség — számomra — vonzóbb, mint az igazság. Az igazság magyarázat, a dolgok értelmezése, a robbanóanyag előállítása, az ember végső megtévesztése, s mint ilyen, embertelen. A szépség totalitás. Modigliani Akt-jában a teljesség csecsemőkori és halálos állapota is jelen van. Ez emberi. Ki születik meg úgy, mint egy ember, ki szeret úgy, ki hal meg úgy? A színész ezt a képzőművészeti totalitást nyújtja — az átélhető arcmozdulatban, hangsúlyban, kézfelemelésben megtörténő végtelent. A színészek a játékot hordozzák. A játék a legfontosabb állapot, ha volna ereje az embernek, a halálos ágyán is Gyurkovics Tibor: ÍRÓ ÉS SZÍNÉSZ Adjatok reményt az embereknek !