Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-02 / 1. szám

A színháznak megvannak a maga írott és íratlan törvényei. A füg­gönyön innen és túl egyaránt. Ha tör­ténetesen nem alkalmaznak függönyt, a­kkor is. A nézőtéren a közönségnek előadás közben például illik csöndben maradnia. Amennyiben esetleg okot adnak rá, nevetni lehet. Tapsolni is. De közbeszólni? Leszámítva a színháztörténelem ál­tal feljegyzett nevezetesebb tüntetése­ket és botrányokat, a közönség általá­ban hallgatni szokott. Amidőn például Hamlet föl­teszi a kérdést: „Lenni vagy nem lenni? .. ", a nézőtéren senki sem felel, hiszen a színház azért színház, hogy ezt Hamlet maga döntse el. Még leginkább a kabaréban fordul elő, hogy egy ingerült úr egy jelenet közepén felszól a színpadra. De hama­rosan kiderül, hogy ezt a nézőt is csak egy színész játssza. De hát ha már a színész játszhat a nézőtéren is, a nézőnek miért nem szabad ? Szabad! A Mikroszkóp Színpad arra kéri a közönséget, minden alkalommal kö­zölje, milyen kérdésekről kíván hal­lani az est folyamán. Erre vonatkozó kérdéseit az előadások kezdete előtt a Mikroszkóp Kívánságládája útján jut­tassa el hozzánk. Arra kérjük továbbá kedves nézőinket, hogy előadásainkat közbeszólásaikkal „zavarják”. Ez a felhívás áll a műsorlapban. A közönség tehát ebben a színház­ban, attól a pillanattól kezdve, hogy belép, játszótárssá van avatva, ha ez­zel a jogával élni akar. Kérdezhet, vitázhat, beleszólhat. Egyszóval fóru­mot kap. De nemcsak jog ez. Itt a kö­zönségtől is függ, milyen lesz aznap az előadás, milyen lesz a tartalma, a hangulata, a szellemi ereje. Ezt, ha nem tévedek, felelősségnek nevezik. Íme, a világnak egy színháza, ahol a közönség is felelős valamiért. Nem mentesül a felelősség alól az a néző sem, aki nem kérdez, nem fele­sel, nem szól közbe. Mert ugyan már, miért nem teszi, ha egyszer lehet. Szóval, bonyolult dolog ez, kérem, akárcsak a demokrácia. — És nem is új dolog — mondja Komlós János, a Mikroszkóp Színpad igazgatója és konferansziéja, akinek, bocsássanak meg érte, a kérdéseimet nem a ládába dobtam bele, hanem (biztos, ami biztos) élőszóval tettem fel. — Már az ókori Athénban, Arisz­­tophanész vígjátékainak előadásán, amikor két szolga összeszólalkozott, egyszer csak így szólt az egyik a má­sikhoz: — No, komám, kérdezzük csak meg erről a dologról Anixmandros úr véleményét. Ott ül, ni, látod, a hetedik sorban. — Anixmandrosét? — így a másik. — Hiszen azt csalja a felesége, ő pedig eltitkolja a keresetét az adó­hivatal elől... — Hát, nálunk azért ez nincs. Hát mi van? Aki már megfordult Komlós János színházában, tudja, hogy a néző neve nem kerül ott for­galomba, hiszen a néző névtelenül dobhatja be üzenetét és kíváncsiságát________ a színház ládájába, és ha közbeszól, sem kell feltétlenül bemutatkoznia. A néző azonban itt mégsem személytelen, úgy van a néző­tér megvilágítva, hogy a színpadról jól lehessen látni, kinek mi van az arcán. Vannak, akik lelkesülten és bizalom­mal vetik bele magukat a játékba, ám vannak, akik passzívabbak és kétke­dőbbek. Amazokkal kell előbb jó kon­taktust teremteni, hogy emezek is fel­melegedjenek. A társulatnak tehát meg kell keres­nie a nézőtéren a pozitív feszültsége­ket. Meg a negatívokat. Akkor lehet jól dolgozni. És ha nem sikerül? Ak­kor aznap este rossz volt a közönség? Nem, akkor ezt a társulat a saját ku­darcának tekinti. Mert ha komolyan vesszük, a felelősséget — vállalja vagy sem — soha nem lehet a közönségre áthárítani. Legfeljebb a siker kocká­zatát lehet megosztani színház és kö­zönsége között. De hát ez a kockázat itt a Mikroszkópban szervesen hozzá­tartozik az esték izgalmához és mu­latságához. (Majdnem hozzáfűztem: mint minden szerencsejátéknál.) Sajátságos színház, szentigaz. Ahol a műsort, lehet az bármilyen jó, a közönség a maga kívánsága szerint estéről estére áthangolja. — És milyen kérdésekről kíván a közönség hallani a műsorban? — Mindenféléről. És mindig másról. Arról, ami éppen a legjobban izgatja. — Adnak fel „rázós” témákat is? — De mennyire. — És azokra is választ ad? — Amennyire tőlünk telik. Minket az a politika kötelez józan és frappáns válaszokra, amelyik lehetővé teszi, hogy a színházban is megpróbáljunk „demokráciául” beszélni. De ezt is tanulni kell. Nekünk is, a közönségnek is. Az első tapasztalatok periódusán már túl vagyunk. Ezernél több érde­kes kérdés gyűlt össze az eddigi elő­adások folyamán. Kész tanulmány. Azt is mondhatnám: a mai magyar társadalom tesztje. — Mi van, ha nem tud válaszolni? — Megtörténik az is. Akkor meg­buktam. De azért igyekszem. Persze a közönségnek tudnia kell, hogy itt a hely és a helyzet sajátosságának meg­felelő reagálásokra számíthat. Ez színház. Politikai kabaré. Nem szeminárium és nem ankét. Ezt egyébként nekünk magunknak is tudnunk kell. — Minden témával lehet viccelőd­ni? — Nem. A sok vidámság egyébként egy-két komoly választ is kibír, s a közönség ezt, tapasztalatunk szerint, szívesen is veszi. — Volt már úgy, hogy a közönség elégedetlen volt a válasszal? — Nemigen. Tudják, hogy a dolgok nem a Mikroszkópban dőlnek el. Tud­ják, hogy lakást vagy nyugdíjemelést mi nem tudunk adni. Viszont már az is jólesik, ha kibeszélhetik magukat. — Gorombasággal találkozott már? — Igen. Cédula és közbeszólás for­májában is. Előfordul a személyes­kedő hang. Nem szeretjük, de kibír­juk. Megsértődni nekünk is szabad, bár nem tanácsos. Egyébként ide olyan kicsiny, de erős színészgárda kell, amely ehhez a légkörhöz és stí­lushoz és általában a közönséggel való sokoldalú dialógushoz minden tekin­tetben képes hozzáedződni. — Szokott a közönség szellemes­­kedni? — Szokott. De nekik sem mindig sikerül. — Mit szeret a közönség jobban: a rögtönzött, a „kapásból lőtt” válasz bravúros mutatványát, avagy az előre megfontolt, jól kidolgozott poénokat? — Nálunk mind a kettőt megkapja. — Vannak-e előre elkészített, mondjuk így, preparált kérdések is a ládában? És — ha van, ha nincs — szokott ilyesmire a néző gyanakodni? MI VAN A LÁDÁBAN? Egy kabaré, ahol a közönség is játszik A néző megírja, miről szeretne a műsorban hallani 10

Next