Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-13 / 7. szám
A lány véletlenül, s mégis törvényszerűen sodródik mellé. Stanislawa Celinska döbbenetes erővel kelti életre ezt a nem szép, de vonzó, vibrálóan nyugtalan, magabiztos és mégis oly gyámoltalan nőalakot. Kiszolgáltatottságát egyetlen közeli kép árulja el, de ez az emberi lélek mélyébe világít: az áldozáshoz térdet hajtó lány képsorában feltárul egész jelleme. Tadeusz fel-fellobbanó, szabadjára engedett félelme és lázadása és a lány viszszafojtott nyugtalansága emberi magatartásokat, sorsokat mintáz. A vágy köti össze őket, a szabadság vágya, ezért szöknek ki a szögesdrótok mögül. De még nem merik vállalni saját szabadságukat. Tadeusz idegeiben még ott munkálnak az elmúlt évek. Az öreg, cigarettát kolduló német kampós botjáról az Appelplatz jut az eszébe, egy ellibbenő szőke hajfonatról az a nő, aki a Gestapónál, amikor már összeverték, fölébehajolt. De már érzi, hogy az ő számára a szabadságot a döntés joga jelenti. Amikor együtt vannak, nemcsak egymást találják meg, önmagukat is. De Wajda nem akarja a szerelmet, a férfi és nő kapcsolatát fetisizálni. A szerelem nem megoldás. A szabadság mindkettőjüknek mást jelent. A lány zsidó. Borzalmakon ment keresztül ő is. De ugyanonnan másfelé indulnának mind a ketten. A fiú szabadsága: Lengyelország. A haza. Érzi és érti, hogy a hazán kívüli hazafiasság önáltató maszlag csupán. A lány viszont nem akar visszatérni oda, ahol megalázták. Mégis — vállalják egymást. Ám a visszaúton, a láger kerítésénél — ördögi véletlen, egy szunyókáló őr háborús reflexei — lövés dörren: a lány nincs többé. Megrendítő ez a halál. A beszélgető amerikaiak tulajdonképpen meghitt hangulatú képét betölti valami baljós, nyomasztó atmoszféra; a késleltetés következtében e szörnyű, fatális véletlenből a szükségszerűség is érzékelhető. A lezuhanó test lebegését a fejből pirosan buzgó vér képe követi; az együttlét költészetét a tragédia iszonyata. Ha beszélhetünk töltőtoll-kameráról, Wajda kamerája véső, Michelangelo biztonságával és teremtő erejével faragja ki, egyetlen tömbből figuráit. Művében végletes indulatok csapnak össze, végletes szenvedélyek lángja lobog, mégis, egyetlen percre sem érezhetjük bombasztikusnak képeit; a nagyság, a felső fok nála természetes. Oldalakon át lehetne képi teremtő erejét, jelképformáló művészetét elemezni ; a legapróbb gesztusokkal, egyegy felvillanással is hihetetlen mélységekbe világít be. Nagyszerűen vezeti a színészeit is; az epizódfigurák egész világot hordanak magukban. Aleksander Bardini professzora, Mieczyslaw Stoor alhadnagya, Zygmunt Malanotwicz papja, Tadeusz Janczar Karol szerepében feltárja a figura egész sorsát, gesztusokba, félmondatokba, sűrít egy egész életet. Az utolsó képekben, miközben Tadeusz a lány holtteste mellett önnön sorsával viaskodik, a kaszárnya udvarán a grunewaldi győzelem nagyszabású élőkép-előadása fullad botrányba és verekedésbe. A nagy Wajda film, a Hamu és gyémánt polonaise-jelenetét idézi ez a mulatság, de talán még keserűbb, még kegyetlenebb. És másnap reggel Tadeusz, kis kézikocsin húzva a megmentett könyveket, elindul. Haza. Az őrség nem meri útját állni. Talán csak a kábítószer rabjainak tekintetében éghet ilyen tikkadt vágyakozás a rég nélkülözött ópium után, mint amilyet most némely filmgyári stáb tagjainak a szemében látni... Nem válthat senki két szót velük a szobában vagy a büfében, hogy a pillantásuk kifelé ne rebbenne az ablakon. Ha meg az utcán találkozunk velük, belénk botolnak, mert mindig fölfelé néznek, égnek emelt, sóvár áhítozással. Szállingózik-e, repdes-e, hull-e már a fehér csoda, a bibliai mennyei manna, s ha végre igen, megmarad-e a földön, a fákon, a háztetőkön, s nem olvad-e hamarosan fekete latyakká? Ők hóra várnak, mindenki más tavaszi napsütésre. Emlékszem, nyár volt, felhőtlen kék ég, kánikula. Heverésztem a Balaton partján. A közelemben két filmes fiatalember süttette magát a nappal. — Ehhez a jelenethez szűzfehér, érintetlen havas tájat képzelek el, mindent elborító puha fehérséget — mondta az egyik a másiknak, s látszott, hogy egészen beleélték magukat a festői hangulatba. Alkotó fantáziájuk egyszeriben fehérré varázsolta a hőségtől vibráló túlparti hegyeket. Most tél van. S csüggedten rimánkodnak hóért a természethez. Telefonálnak óránként a Meteorológiai Intézetbe: adjatok havat. Nincs. Pedig volt még január közepén is, akkor mindent befújt, betemetett, elnyelt ... De hová lett azóta az idei hó? Majd kétszer is nekieredt a múlt héten, kedden és pénteken, de kiderült, nem hó volt, csupán oivatag illúzió. A filmgyári büfében két forintért a szalámis szendvics mellé tájékoztató időprognózist is kapni, nyomtatásban. Ebben a vonatkozásban a szendvics jobban beválik ... Három produkció forgatása húzódik-halasztódik négy hét óta hóhiány miatt. Napról napra megújuló nehézségeket okoz ez színészegyeztetésben, nomád helyszínkeresésben ... Az egyik stáb a havas Bakonyban szándékozott a forgatást megkezdeni, most a Bükkbe utazott, mert az előrejelzés szerint, ha hó lesz, ott az tartósabbnak ígérkezik. Ha hó lesz... Még szerencse, mondják, hogy a Hahó öcsi című film forgatását már befejezték. (s. gy.) Ha hó nincs... A barométer, a hőmérő meg az óra... Böszörményi Géza rendező e három szigorú mérőalkalmatossággal néz szembe a produkciós irodában — a hóba öltözött forgatási helyszín helyett. Az idő nem neki kedvez: még várnia kell, hogy első rendezéséhez, a Madárkához hozzáfoghasson Ha kellene a Fekete város című regény monstre tévéváltozatához is. Úgy, ahogy Mikszáth megírta... Addig is együtt töpreng a teendőkön Zsurzs Éva rendező és a két főszereplő: Bessenyei Ferenc és Benkő Péter (Szóvár és Szomszéd felv.)