Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-02 / 1. szám
BARABÁS TIBOR: Ünnep és varázslat varázslattal kezdeném. Azzal, hogy a Király Színház és a „Nemzeti" harmadik emeletének és karzatának lépcsőiről ismertem meg ezt a valóban varázslatos világot, a színházat. A nyomorúságos szegénység karbidlámpás félhomályából a fény ragyogó világába jutottam. Vad, sokszor trágár ordításoktól visszhangzó udvarból királyi udvarokba, ahol a fenség megjelenését udvarnokok és hoppmesterek jelezték és fényes egyenruhás testőrök csapata kísérte. A mindig lamentáló házmesterné helyett Madame Pompadour viharzott be, ezüst hajának kígyói hófehér vállára hullottak és ez a diadémmal ékített fejecske egyetlen intésével dicsőséget és szerelmet ígért. Olyan világból, amelyben semmi sem volt biztató, olyanba kerültem, amelyben minden álomszerű valósággá válhatott. Itt sohsem hangzott el egy durva szó, itt minden vidáman, kedvesen, zenekísérettel vagy fenséges méltósággal hangzott. Ó, hányszor olvastam már megvetéstől diktált lebecsülését az álomnak, és az álomvilágnak, Jókainak, a romantikának és a mozinak. Én nem ítélnék ilyen gyorsan; van a szegénységnek, az elnyomatottságnak és a sivárságnak olyan mélysége, amelyben még az álom ujjai is reményt ébresztenek. Ilyen sorsból léptem be én is a színházi világba. Kiss néni, az öreg jegyszedőnő jól látta a Nemzeti Színház karzatán, hogy a kopott, szőke, sovány kisfiú kék szemében kiolthatatlan vágy ég a színház és valami szebb iránt, amit még nem tud kimondani. Az előadás megkezdése után Kiss néni megengedte, hogy egy oszlop mögötti üres székből vagy a legfelsőbb lépcsőről végignézhessem az előadást. Egyszer Ódry Árpád játszotta a Cyranót. Milyen szép vott a dikciója, milyen hevesen vágyódott Roxan után, milyen megrendítő volt a lemondása, szerelmi vallomása, a csatában a hősiessége, a ripőkkel való párbaja és a folttalan becsületről kimondott vallomása. Ó, bár csak ne hittem volna neki és ne hallottam volna olyan korán, gyerekfejjel ilyen szépet a becsületről és a hűségről! De nekem a színház akkor az őszinte és szent fogadalmak temploma volt. Nem tudtam én még akkor az egymást tipró belső intrikákról, a smink, a megvilágítás, a díszletek nagyító hatásáról; egy olyan világba jutottam, amelyben szépen, nemes magyarsággal és heves szenvedéllyel beszélnek, a tettek végletesek, ahol nincs helye a halogató gyávaságnak, itt mindig tenni és szólni kell, bármivel is fizetünk érte. Igen, a színházat dicsérem és a színházat vádolom korán felébredt igazságérzetemért, segíteni akaró részvétem ki nem hunyó fájdalmaiért, sokszor megcsalt és mindig újra feltámadó reményeimért. Itt, a színházban tanultam meg, hogy a hang, a modor, a magatartás bizonyos mértéke alatt nem érdemes se élni, se írni. Ebből a mesterkélt világból a hivő naivitás árama hatott át. Ezek a kitalált figurák viszszatértek az életbe és ezer meg ezer alakká változtak. Ha az emberek szebben szeretnek és intenzívebben, eszményekért akarnak élni, ebben, — túl az irodalmon — elsősorban a színház a részes. A regény, az elbeszélés meditatív indítékait a dráma a cselekvés példázatával fokozza. Káprázata igénnyé válik, romantikája kitágítja a szűk határokat, cselekménye tettekre ösztönöz, fokozza bennem színházi emlékeimet megismételhetetlenül szépségessé? A gyerekkor, a fiatalság .. . ? A Royal Orfeum hátsó udvarában egy kis szolgálati lakásban laktunk, nagybátyám, Bálint Dezső kegyelméből. A gazdag rokonnak köszönhetem, hogy négyéves koromig csak kard- és tűnyelőket, táncosokat, illuzionistákat, törpéket és bilincstörő óriásokat láttam és unokabátyám, Márkus Alfréd dirigálta a zenekart ... Amikor apám az utcasarkon megmutatta az első, élő, sisakos rendőrt, nekem már nem imponált. A valóság nyers és szegényes körén túl a színház révén találtam vissza a gyerekkor varázslatos világába, de már egy magasabba. Itt többé nem mutatványok csábítottak, hanem jellemek, sorsok és eszmék és azóta is él a bennem az a meggyőződés, hogy az irodalom és a színház nemcsak szórakozás, sírás vagy nevetés, hanem a szellem és a lélek ünnepe, a művészet, a költészet csarnoka, honnan megrendülten és megtisztultan, méltóbb erkölcsi ösztönzéssel kell visszatérnünk a hétköznapokba. Sosem felejtem el Rátkai Márton alakjait, Csortos Gyula gránitból faragott hőseit, Pál cárt, a Külvárost, a Liliomot, Törzs Jenő Sasfiókját és a Topáz ügyefogyott vidéki tanárát, Hegedűs Gyulát, Pethest, Ódryt, a Góth-házaspárt, Somlay Artúr, Uray Tivadar méltóságos és tragikus jellemeit, Peti Sándort az Andrássy úti Színház Shaw-darabjában, Somogyi Bogyót a Móricz-drámákban, Makláry Zoltánt és Bihari Józsefet, Tőkés Annát és Bajor Gizit, de hány nagy színészt és hány nagy alakítást hagyok ki most is bűnösen és könnyelműen . .. Magam is beleestem abba a hibába, hogy ifjúságom drága és nagyító emlékei miatt az óriás színészek kivesző bölényfajtáját sirattam. Pedig hány nagy, sokszor a határtalant is túllépő alakító színészünk van ma is. Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Bessenyei, Básti, Kálmán, Sinkovits, Ruttkai, Tolnay Klári, Demján, Ajtay, Törőcsik... és megint fáj, hogy még legalább harminc színészünk nevét, szinte egyforma jogon, a győzelmes és kivívott művészi alakítás jogán fel nem sorolhatom ... És most, hadd emlékezzem azokra a barátaimra, színészekre és rendezőkre, akiket szerettem és akik szerettek, de akikkel már nem találkozhatom. Somlay Artúrra, Latabár Kálmánra, Bán Frigyesre, Tímár Józsefre, Ascher Oszkárra, Sós Imrére, Apáthyra mindig szívesen olvastam az emlékiratokat, művészek önéletrajzait, leveleit, de a forradalmárok és írók után a színészek vonzottak a legjobban, Déryné, Jászai Mari, Bulyovszky Lilla leveleit, naplóit ma is olvasgatom. És nem pályájuk romantikus felívelése miatt vagy szerelmi életük intimitásaiért, hanem valami másért. Arra keresek választ, hogy minden siker és dicsőség közepette, mi az amit még nem értek el, ami fájt nekik. Mi volt életük és művészetük kielégületlensége, sérelme vagy bánata. Csak a lelki töréseken át láthatunk szívük mélyéig. A színész számára minden szereposztás tele van vággyal, ambícióval, rémülettel és reménnyel. Ha a színészt félreállítják, nem kap szerepet, vagy rosszat, nem biztathatja magát, mint az író az utókor kárpótlásával. A színész számára az idő minden, mert csak ez az övé; a telerecording, a film és a rádiófelvétel csak modern és sovány kárpótlás számára. Ezért, aki méltó színészi tehetségnek árt, bűnt követ el nemcsak a színésszel, hanem a nemzettel szemben is. Sohse felejtem el a Magyar Jakobinusok című drámám miskolci ősbemutatóját. Szabó Sándor játszotta Hajnóczy Józsefet és Bárczi Kató a szerelmét. Akkor Miskolcon laktak albérletben, gyermekeik Pesten éltek a nagymamánál... Kerékpárral jártak be a próbákra, de sikerre vitték alakjaikat s erről emlékezetes képeket és írásokat őrzök; Illyés Gyuláét, Illés Béláét, Heltai Jenőét, Képes Gézáét, Bálint Lajosét és másokét... Szabó Sándor akkor évekig játszott vidéken, de a szerep elemzésében és átizzításában ugyanazzal az igénnyel volt tele, mintha a budapesti Nemzeti Színház színpadán állt volna. Egyszer betegen feküdtem a Kútvölgyi úti kórházban. A mellettem levő szobácskában Latabár Kálmán gyógyult. Régen ismertem, szerettem és tiszteltem őt. Utolérhetetlen népszerűségét, lényének természetes, játékosan groteszk és gyermekien bájos humorának köszönhette. Az Állami áruház próbáin és előadásai után szorosabbá vált a barátságunk. Drága barátommal, Gádor Bélával mindent megtettünk, hogy Latabár végre írói szöveget és mégis a magáét mondja, de neki sohsem volt elég a mulattatásból, mindig új helyzeteket és jellemvonásokat követelt tőlünk. És igaza volt. . . Akkor, népszerűsége tetőpontján, cukorbaja és szívgyengesége kényszerítette őt a kórházba. Egy nap benyitott hozzám, sovány testén csak úgy libegett a pizsamája. „Ezt kell olvasnod!" — kiáltotta. Egy cikket nyomott a kezembe, s amíg olvastam, könny csillant meg a szemében. Egy kiváló írónk, író—olvasó találkozójáról emlékezett meg benne. Bevallotta, hogy Debrecenben alig talált közönségre. Hogy miért? A nép a Bikába özönlött, hogy Latabárt lássa, Latabárt hallja. Ezrek rekedtek kint az utcán. Bezzeg ő is tudna sokadalmat vonzani, ha nadrágletolós humorával élne ... „Hát mondd, — kérdezte — ilyen az én humorom, csak ez és csak ennyi? Hát ezt érdemlem én, ezért nevettetem az embereket, itthon és mindenütt...*’ Megpróbáltam vigasztalni őt. Válaszoltam volna a cikk írójának is, megírtam volna neki, hogy ne irigyelje egy sajnos alig megörökíthető művészet természetes sikerét, ne irigyelje mástól a jelent, amikor neki még a jövőből is kijut. De Latabár Kálmán jogos sérelmét már nem csillapíthattam. Hány év telt el úgy, hogy alig szerepelt, hány filmet mulasztottak el vele megcsinálni? A kritikusok mindig csak arról írnak, ami már megvalósult, de ki ír már egyszer arról, amit ostobaság, hatalmi túltengés, emberi gonoszság vagy szakmai irigység nem engedett megszületni. Ki kéri számon és ?