Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-02 / 1. szám

BARABÁS TIBOR: Ünnep és varázslat varázslattal kezdeném. Azzal, hogy a Király Színház és a „Nem­zeti" harmadik emeletének és karzatának lépcsőiről ismertem meg ezt a valóban varázslatos világot, a színhá­zat. A nyomorúságos szegénység karbid­­lámpás félhomályából a fény ragyogó vi­lágába jutottam. Vad, sokszor trágár or­dításoktól visszhangzó udvarból királyi udvarokba, ahol a fenség megjelenését udvarnokok és hoppmesterek jelezték és fényes egyenruhás testőrök csapata kí­sérte. A mindig lamentáló házmesterné helyett Madame Pompadour viharzott be, ezüst hajának kígyói hófehér vállára hul­lottak és ez a diadémmal ékített fejecs­ke egyetlen intésével dicsőséget és sze­relmet ígért. Olyan világból, amelyben semmi sem volt biztató, olyanba kerül­tem, amelyben minden álomszerű való­sággá válhatott. Itt sohsem hangzott el egy durva szó, itt minden vidáman, ked­vesen, zenekísérettel vagy fenséges mél­tósággal hangzott. Ó, hányszor olvastam már megvetéstől diktált lebecsülését az álomnak, és az álomvilágnak, Jókainak, a romantikának és a mozinak. Én nem ítél­nék ilyen gyorsan; van a szegénységnek, az elnyomatottságnak és a sivárságnak olyan mélysége, amelyben még az álom ujjai is reményt ébresztenek. Ilyen sors­ból léptem be én is a színházi világba. Kiss néni, az öreg jegyszedőnő jól látta a Nemzeti Színház karzatán, hogy a kopott, szőke, sovány kisfiú kék szemében kiolt­­hatatlan vágy ég a színház és valami szebb iránt, amit még nem tud kimonda­ni. Az előadás megkezdése után Kiss né­ni megengedte, hogy egy oszlop mögötti üres székből vagy a legfelsőbb lépcsőről végignézhessem az előadást. Egyszer Ód­­ry Árpád játszotta a Cyranót. Milyen szép vott a dikciója, milyen hevesen vágyódott Roxan után, milyen megrendítő volt a le­mondása, szerelmi vallomása, a csatában a hősiessége, a ripőkkel való párbaja és a folttalan becsületről kimondott vallo­mása. Ó, bár csak ne hittem volna neki és ne hallottam volna olyan korán, gye­rekfejjel ilyen szépet a becsületről és a hűségről! De nekem a színház akkor az őszinte és szent fogadalmak temploma volt. Nem tudtam én még akkor az egy­mást tipró belső intrikákról, a smink, a megvilágítás, a díszletek nagyító hatá­sáról; egy olyan világba jutottam, amely­ben szépen, nemes magyarsággal és he­ves szenvedéllyel beszélnek, a tettek vég­letesek, ahol nincs helye a halogató gyá­vaságnak, itt mindig tenni és szólni kell, bármivel is fizetünk érte. Igen, a színhá­zat dicsérem és a színházat vádolom korán felébredt igazságérzetemért, segí­teni akaró részvétem ki nem hunyó fáj­dalmaiért, sokszor megcsalt és mindig újra feltámadó reményeimért. Itt, a szín­házban tanultam meg, hogy a hang, a modor, a magatartás bizonyos mértéke alatt nem érdemes se élni, se írni. Ebből a mesterkélt világból a hivő naivitás ára­ma hatott át. Ezek a kitalált figurák visz­­szatértek az életbe és ezer meg ezer alakká változtak. Ha az emberek szeb­ben szeretnek és intenzívebben, eszmé­nyekért akarnak élni, ebben, — túl az iro­dalmon — elsősorban a színház a részes. A regény, az elbeszélés meditatív indíté­kait a dráma a cselekvés példázatával fokozza. Káprázata igénnyé válik, roman­tikája kitágítja a szűk határokat, cselek­ménye tettekre ösztönöz, fokozza bennem színházi emlé­keimet megismételhetetlenül szép­ségessé? A gyerekkor, a fiatal­ság .. . ? A Royal Orfeum hátsó udvará­ban egy kis szolgálati lakásban laktunk, nagybátyám, Bálint Dezső kegyelméből. A gazdag rokonnak köszönhetem, hogy négyéves koromig csak kard- és tűnyelő­ket, táncosokat, illuzionistákat, törpéket és bilincstörő óriásokat láttam és unoka­­bátyám, Márkus Alfréd dirigálta a zene­kart ... Amikor apám az utcasarkon meg­mutatta az első, élő, sisakos rendőrt, ne­kem már nem imponált. A valóság nyers és szegényes körén túl a színház révén találtam vissza a gyerekkor varázslatos világába, de már egy magasabba. Itt többé nem mutatványok csábítottak, ha­nem jellemek, sorsok és eszmék és azóta is él a bennem az a meggyőződés, hogy az irodalom és a színház nemcsak szó­rakozás, sírás vagy nevetés, hanem a szellem és a lélek ünnepe, a művészet, a költészet csarnoka, honnan megrendül­ten és megtisztultan, méltóbb erkölcsi ösztönzéssel kell visszatérnünk a hétköz­napokba. Sosem felejtem el Rátkai Már­ton alakjait, Csortos Gyula gránitból fa­ragott hőseit, Pál cárt, a Külvárost, a Li­liomot, Törzs Jenő Sasfiókját és a Topáz ügyefogyott vidéki tanárát, Hegedűs Gyu­lát, Pethest, Ódryt, a Góth-házaspárt, Somlay Artúr, Uray Tivadar méltóságos és tragikus jellemeit, Peti Sándort az Andrássy úti Színház Shaw-darabjában, Somogyi Bogyót a Móricz-drámákban, Makláry Zoltánt és Bihari Józsefet, Tő­kés Annát és Bajor Gizit, de hány nagy színészt és hány nagy alakítást hagyok ki most is bűnösen és könnyelműen . .. Magam is beleestem abba a hibába, hogy ifjúságom drága és nagyító emlékei miatt az óriás színészek kivesző bölény­fajtáját sirattam. Pedig hány nagy, sok­szor a határtalant is túllépő alakító szí­nészünk van ma is. Darvas Iván, Latino­­vits Zoltán, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Bessenyei, Básti, Kálmán, Sinkovits, Rutt­­kai, Tolnay Klári, Demján, Ajtay, Törő­­csik... és megint fáj, hogy még leg­alább harminc színészünk nevét, szinte egyforma jogon, a győzelmes és kivívott művészi alakítás jogán fel nem sorolha­tom ... És most, hadd emlékezzem azokra a barátaimra, színészekre és rendezőkre, akiket szerettem és akik szerettek, de akikkel már nem találkozhatom. Somlay Artúrra, Latabár Kálmánra, Bán Frigyes­re, Tímár Józsefre, Ascher Oszkárra, Sós Imrére, Apáthyra mi­ndig szívesen olvastam az emlék­iratokat, művészek önéletrajzait, leveleit, de a forradalmárok és írók után a színészek vonzottak a leg­jobban, Déryné, Jászai Mari, Bulyovszky Lilla leveleit, naplóit ma is olvasgatom. És nem pályájuk romantikus felívelése miatt vagy szerelmi életük intimitásaiért, hanem valami másért. Arra keresek vá­laszt, hogy minden siker és dicsőség kö­zepette, mi az amit még nem értek el, ami fájt nekik. Mi volt életük és művé­szetük kielégületlensége, sérelme vagy bánata. Csak a lelki töréseken át látha­tunk szívük mélyéig. A színész számára minden szereposztás tele van vággyal, ambícióval, rémülettel és reménnyel. Ha a színészt félreállítják, nem kap szerepet, vagy rosszat, nem biztathatja magát, mint az író az utókor kárpótlásával. A színész számára az idő minden, mert csak ez az övé; a telerecording, a film és a rádiófelvétel csak modern és sovány kár­pótlás számára. Ezért, aki méltó színészi tehetségnek árt, bűnt követ el nemcsak a színésszel, hanem a nemzettel szemben is. Sohse felejtem el a Magyar Jakobinu­sok című drámám miskolci ősbemutató­ját. Szabó Sándor játszotta Hajnóczy Jó­zsefet és Bárczi Kató a szerelmét. Akkor Miskolcon laktak albérletben, gyerme­keik Pesten éltek a nagymamánál... Kerékpárral jártak be a próbákra, de si­kerre vitték alakjaikat s erről emlékezetes képeket és írásokat őrzök; Illyés Gyuláét, Illés Béláét, Heltai Jenőét, Képes Gézáét, Bálint Lajosét és másokét... Szabó Sán­dor akkor évekig játszott vidéken, de a szerep elemzésében és átizzításában ugyanazzal az igénnyel volt tele, mintha a budapesti Nemzeti Színház színpadán állt volna. Egyszer betegen feküdtem a Kútvölgyi úti kórházban. A mellettem levő szobács­kában Latabár Kálmán gyógyult. Régen ismertem, szerettem és tiszteltem őt. Utol­érhetetlen népszerűségét, lényének ter­mészetes, játékosan groteszk és gyer­mekien bájos humorának köszönhette. Az Állami áruház próbáin és előadásai után szoros­abbá vált a barátságunk. Drága barátommal, Gádor Bélával min­dent megtettünk, hogy Latabár végre írói szöveget és mégis a magáét mondja, de neki sohsem volt elég a mulattatásból, mindig új helyzeteket és jellemvonásokat követelt tőlünk. És igaza volt. . . Akkor, népszerűsége tetőpontján, cukorbaja és szívgyengesége kényszerítette őt a kór­házba. Egy nap benyitott hozzám, sovány testén csak úgy libegett a pizsamája. „Ezt kell olvasnod!" — kiáltotta. Egy cik­ket nyomott a kezembe, s amíg olvastam, könny csillant meg a szemében. Egy ki­váló írónk, író—olvasó találkozójáról em­lékezett meg benne. Bevallotta, hogy Debrecenben alig talált közönségre. Hogy miért? A nép a Bikába özönlött, hogy Latabárt lássa, Latabárt hallja. Ez­rek rekedtek kint az utcán. Bezzeg ő is tudna sokadalmat vonzani, ha nadrág­­letolós humorával élne ... „Hát mondd, — kérdezte — ilyen az én humorom, csak ez és csak ennyi? Hát ezt érdemlem én, ezért nevettetem az embereket, itthon és mindenütt...*’ Megpróbáltam vigasztalni őt. Válaszoltam volna a cikk írójának is, megírtam volna neki, hogy ne irigyelje egy sajnos alig megörökíthető művészet természetes sikerét, ne irigyelje mástól a jelent, amikor neki még a jövőből is ki­jut. De Latabár Kálmán jogos sérelmét már nem csillapíthattam. Hány év telt el úgy, hogy alig szerepelt, hány filmet mu­lasztottak el vele megcsinálni? A kriti­kusok mindig csak arról írnak, ami már megvalósult, de ki ír már egyszer arról, amit ostobaság, hatalmi túltengés, embe­ri gonoszság vagy szakmai irigység nem engedett megszületni. Ki kéri számon és ?

Next