Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-28 / 35. szám
TELEVÍZIÓ is TELEVÍZIÓ _ TELEVÍZIÓ — TELEVÍZIÓ Országos ünnepnap Az augusztus 20-i műsornap azért volt nagyon tanulságos, mert megmutatta, hogy a tévé miként tudja az országot egyesíteni egy ünnep keretében. A fővárosi események közvetítése, a légi és a vízi parádé, a debreceni virágkarneválról adott színes beszámoló, az esti versösszeállítás, egyszóval az egész napi műsor azt szuggerálta a nézőknek, akik bárhol is ültek a képernyő előtt, a fővárosban, vidéki nagyközségekben, vagy eldugott kis tanyákon, hogy egy ország ünnepel velük együtt és ők az országgal ünnepelnek. Ezt az érzést semmilyen más kommunikációs eszköz nem tudja nyújtani, csak a televízió. A váltogatott helyszínek azt az érzést keltik a nézőben, hogy mindenhol jelen van, a látvány forgatagé azt, hogy ő maga is részvevője az eseményeknek és az adások intimitása, az egyes nézőhöz szóló közvetlensége bensőségessé teszi az élményt. Lassanként kialakul a gyakorlat, hogy miként kell ünnepi műsort szerkeszteni. Nemcsak emelkedett - és mindig az ünnepre emlékeztető - műsorszámok kerültek adásba, hanem szórakoztató blokkok is. Mindez olyan jól váltogatta egymást, hogy fáradság nélkül lehetett volna nézni reggeltől késő estig a sok látnivalót. Aki a szép nyári időben a televízió előtt ünnepelt, az is jól járt, élménnyel teli napot töltött el. Zsebtévé Van egy műsor, amiről soha nem írnak (gondolom, azért nem, mert nem „művészi” produkció), pedig sokan szeretik az igazán jól sikerült adásokat. A Zsebtévéről van szó. Úgynevezett ifjúsági műsor ez, fiataloknak készítik, de azt hiszem, hogy sok nem fiatal is nagy, nagy élvezettel nézi. Tóth Eszter író adásról adásra tartani tudja a színvonalat, új és új meglepetésekkel szolgál, sok kedves és szellemes ötletét aligha lehetne mind felsorolni. Olyan igénnyel szól a fiatalokhoz, ahogy egy igazi ifjúsági műsornak szólnia kell. A tanulságot is olyan kedves történetekbe tudja becsomagolni, amelyekből nemcsak az oktató szándék derül ki, hanem jól is szórakoztatnak. A rendezés színvonala is mindig igényes, a színészek pedig látható kedvvel vesznek részt az adásban. Hiszen ez nemcsak művészi játék, hanem olyan „játék” is, ami a gyermekkorra emlékezteti őket. Nagy Krisztina (saját maga és gyermekei nevében) A hét színházi közvetítése Goldoni Szmirnai komédiások című vígjátékát a József Attila Színházból közvetítette felvételről a televízió. A klasszikusnak számító, de ma is nagyon szórakoztató és pergő darab kitűnő szórakozást nyújtott a nézőknek. Nem utolsósorban a színészeknek köszönhetjük ezt. Közülük képünkön Bodrogi Gyulát és Voith Ágit látjuk. ♦ A műsor margójára A Gonosz varázslat című amerikai film sokaknak nyújtott szórakozást, de legalább ugyanannyian meg is mosolyogták. Jó szórakozást nyújtott, mert Alfred Hitchcock rutinos és jótehetségű rendező, aki a filmkészítésnek minden csínját-bínját ismerte már huszonöt évvel ezelőtt is (a film ugyanis 1946-ban készült). A történet olyan, mint egy skrimi, de a bűnügy filmektől eltérően, egy szerelmi dráma szövődik az izgalmas cselekménybe; mindezt megtetézi a rendező az orvostéma örök vonzásával, a furcsa és rejtélyeskedő álommisztikával. És hát itt kezdett mosolyogni az ember, amikor a freudizmusnak ezt a konyhai változatát látta. Mert hát a lélektan nemes tudományát híg tévé hígította fel ez az amerikai film. A legmulatságosabb az volt benne, hogy az egész lélektant a vásári álmoskönyvek színvonalára sikerült lesüllyesztenie. Ezek után egyetlen nézőnek sem lehet kétsége afelől, hogy nem olyan bonyolult tudomány a lélektan, csak minden álomképre valami oda nem illő magyarázatot kell találni... A film hamar feledésbe merülne, ha nem Ingrid Bergmant (képünkön Leo G. Carrol-lal) láthattuk volna a főszerepben. Az itt még ugyancsak fiatal színésznő a lehetetlent is megpróbálva tudta elhitetni, hogy a fölényes orvosnő és fejét vesztett szerelmes kislány egy személyben. Világhírnevét valószínűleg nem ez a film alapozta meg, de ebből is megbizonyosodhattunk róla, hogy nagy színésznő. Itt a gonosz, hol a gonosz Ha mi kértük... önök kérték ... — mondja a kívánságműsor címe. önök, azaz mi, nézők sok mindent szoktunk kérni a televíziótól, levelezgetünk is vele derekasan, s egyszer hallottam, hogy a Telitalálat egyetlen adása után harminckétezernél több levél érkezett a műsor szerkesztőjéhez. Az augusztus 20-i önök kérték-adásnál megszámoltam, hogy egy-egy számot hányan kértek. Nem, öt néző kívánta a Harangvirágot, két család a Gábor Miklós—Gobbi Hilda— Kállai Ilona—Tóth Judit jelenetet, egyetlen néző a Rubinstein koncertet, három, meg egy irodai kollektíva a Váci Mihályverset, négy néző Bárdy magánszámát, három a Flinstone-részletet, négy hazal bormonológját, egy Kovács Apollóniát, négy a Pomócsi marad című jelenetet, ezeregyszáztizenöt Gianni Morandit és ,,valamennyi operettkedvelő” az Ábrahám-számokat. Az agyonnyűtt bormonológot tehát csak négyen kérték, meg más számok iránt sem volt túl nagy érdeklődés. Jelenthet-e ez — az összes nézőkhöz viszonyítva ki sem fejezhető — töredékszámba veendő közönségkívánalmat? Olyan ötlethiány lenne jellemző a műsorszerkesztésre, hogy ilyen óhajok befolyásolhatják? Ez lenne a közönségkívánalmak tükre? Ez a rapszodikus összeállítás? <bm) 27