Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-13 / 46. szám
Mea jó, ha a vége jó Azon például, hogy folytatná? adásairól szólva már kétszer is megjegyeztük - s ezzel a társszerzők javaslataira céloztunk, melyekkel Péter és Jutka életét akarták különböző irányba befolyásolni —, hogy a kibicnek semmi sem drága. És most, midőn felmérjük magunkban a folytatásos játékban történteket, csakugyan úgy találjuk, hogy ez a műsor országosan kiterjedt kártyapartihoz volt hasonlatos. (Vagy kártyavetéshez, ha úgy jobban tetszik.) Akadtak a sorozatban jó lapjárások és rossz passzok. Mindent összevetve azonban végül is minden részvevő nyertesen kelhetett fel az asztal mellől. Mert helyesen ismerték fel a műsor gazdái: nyerés közben is tudni kell egy játékot abbahagyni. Amikor talán a legnehezebb. Férfias lelkierőre vallott, hogy nem részegültek meg a megengedettnél jobban tulajdon ötletüktől és nem hajtották túl a közönségsikerről tanúskodó sorozatot így aztán a záróadás - mely a szerzőknek még nagyvonalúbb játékosságot engedett meg, a két főszereplőt a kitűnő Kern Andrást és Gór Nagy Máriát pedig valóságos jutalomjátékkal jutalmazta - a szokottnál is kellemesebb benyomásokat hagyott maga után. Mű és stílus Siskov regényének négyrészes tévéfilmváltozata érdekes tanulsággal szolgálhatott abban a vitában, amely a képernyő méreteinek dramaturgiai funkcióiról folyik. A vitában az egyik legerőteljesebben hangzó álláspont az, hogy a képernyőn a „kamarajáték” érvényesül igazán: a közel hozott emberi arc s nem a nagy, a látványos, mozgalmas jelenetek. Nos, a Zord folyó igazán romantikus, olykor éppenséggel vadromantikus történet s a könyv alapján készített film is csupa mozgás, robbanékonyság. Epifancer (Prohor) kiváló színész, de ezúttal éppenséggel nem lehet azt mondani róla, hogy kamarastílusban játszana. És a Zord folyó mégis — minden elmélet ellenére — nagyszerűen érvényesült a képernyőn. Siker is volt, közönségsiker. Látható hát, hogy a tévé minden stílust elbír, ha a stílus jelenlétét — a mű értéke igazolja. Gorilla és medve Engem ez a Magilla gorilla — és nemcsak mozdulatai, járása, minden külső jegye, hanem még történetei és sok ballépése is — nagyon emlékeztet egy bizonyos Maci Laci nevű mackómra. Maci Laci is pontosan így verte orrát a földbe magasból zuhanva, mint most a gorilla, s e derék medve ugyanúgy pályázott elemózsiás kosarakra a parkban, mint most Magilla, csak Lacinak mindig az őrökkel gyűlt meg a baja, Magillának pedig egy ezredessel. Kandúr Bandi hajszál pontosan úgy kergette mindig Incit és Fincit, mint most Maxi Kandúr Mini Egeret. A híres Foxi Maxi trapézmutatványai, halálugrása a porond földjére szintén nem hiányoznak az új sorozatból. Beszélik, hogy ez a sorozat régebbi, mint amiket mi a kiváló szerzőpártól, William Hannától és Joseph Barberától korábban láttunk. Mindegy. Akkor is azonos témák variálgatásának ismétlődő sorozatait látjuk. Mások azt mondják: nem kell annyira komolyan venni ezeket, hiszen elősorban gyerekeknek szánt játékocskák. Igen? S vajon a november 4-i összeállításban látott Dr. Jekyll szörnnyé tevő kotyvalékáról szóló bárgyúság is a gyerekekhez szólt? (tan) Szellemes, jól pergő, remek színházi előadás minden tekintetben elsőrangú tévéközvetítése — ezt mondhatjuk el a szombat este látott Sosem lehet tudni című előadásról. Nem véletlenül került ilyen sikerült összhangba a kettő —, a rendezés és a közvetítés — hiszen mindkettő egy kéz, egy koncepció: Ádám Ottó munkájának eredménye. S ebből önkénytelenül is arra a következtetésre lehet jutni, hogy ezt kellene rendszerré tenni, ha lehetséges mindig a színházi produkció rendezője vezesse a televíziós közvetítést. Hadd tanulják meg ezt a művészi munkát azok a rendezők (főleg a vidékiek) is, akik eddig még nem rendeztek a televízióban. Hadd kerüljenek közel ezáltal a televíziós rendezés műhelytitkaihoz, hiszen közismert, hogy szüksége van a Televíziónak, saját műsorainak, filmjeinek, tévéjátékainak rendezéséhez is, újabb tehetséges külső rendezőkre. De ezen a szemponton túlmenően is: talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a színházi előadások képernyőre történő, helyesen értelmezett megkomponálásának is jót tesz, ha az a rendező vezeti a közvetítést, aki a darabot is rendezte, hiszen az ismeri a legjobban, legközelebbről a jó színészi pillanatokat, az előadás legapróbb rezdüléseit. A Madách Színházból látott Sharp-vígjáték előadásának fő erőssége is a színészi játék kiválósága volt és ezt a közvetítés még csak hangsúlyozta. Az együttesből bárkit is kiemelni nem volna helyes, hiszen különkülön minden közreműködő és közösen az egész együttes kitűnő volt. Egyetértésünkkel találkozik az is, hogy a tévéközvetítés után is műsorán tartja a Madách Színház a Sósán lehet tudni című darabot, ezzel példát mutatva, hogy egy jó előadás nem „halhat meg" azáltal, ha a tévé is műsorára tűzte. Ellenkezőleg : esetleg éppen kedvet csinál sokaknak, hogy a színházban is megnézzék. A képen: Huszti Péter, Piros Ildikó. A műsor margójára Jó előadás jó közvetítésben Jubileum öt év óta szórakutatja a kicsinyeket a Zseb-tévé, amely most jubileuméhoz érkezett el; megkezdődtek a huszonötödik adás felvételei. Képünk Levente Péter műsorvezetőt és Móka Mikit ábrázolja- (Uppay felv.) 27