Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-20 / 47. szám
ÚJ FILMEK Veszedelmek árnyékában Huszonhat esztendővel a második világháború befejezése után a filmművészet még mindig nem szűnik — s nem is szűnhet — ihletésért, témáért a nagy világégés korszakához fordulni. A tényközlő, feltáró, elbeszélő műfajok azonban — amelyeket egy bizonyos értelemben a történettudomány filmművészeti vetületének is tekinthetünk — az idő múlásával egyre inkább olyan műveknek adják át helyüket, amelyek túlmutatnak egy-egy háborús epizód puszta megelevenítésén, s cselekményükkel, mondanivalójukkal az oknyomozás és a filozófiai-etikai probléma-feltárás feladatait is magukra vállalják. Ilyen film a Vesztesek és győztesek A történet maga, amelyet Giuliano Montaldo rendező elbeszél, önmagában is feszült, drámai és hatásos filmcselekményre nyújt lehetőséget. A háború utolsó napjaiban, a gyorsan előrenyomuló amerikai és kanadai páncélos alakulatok elől páni félelemben, az életösztön hajszoltságában menekülő tengerészhadapród, meg a rémült, gyerekképű szőke önkénteslövész akkor is érdekes filmfigurák lennének, ha menekülésük, fogságuk és szörnyű pusztulásuk csupán egyetlen „történet” lenne a sokezer megírt és lefilmezett történetből. Ám a film alkotói többet, sokkal többet akarnak mondani ezzel a históriával, mint két katona értelmetlen pusztulásának esetét elbeszélni. A két „dezertőrt” ugyanis kivégzik. Méghozzá nem bűneikért, egyenruhában elkövetett gyilkosságaikért (lehet, hogy ilyen bűnök nem is terhelték lelkiismeretüket). Hanem kivégzik őket a dezertálás, a civilbeöltözés bűnéért, méghozzá a fogolytáborban. Mesterien építik fel a film alkotói a hitetlenkedés, az „ez mégiscsak lehetetlen” érzetét a nézőben. A dolog abszurd, pokoli és elviselhetetlen. A háborúnak vége, a nácik vereséget szenvedtek, s a győztes szövetségeseknek egy egyébként jóindulatú és lelkiismeretes tisztje, a tábor parancsnoka végülis hozzájárul, hogy a foglyok fél-illegális saját parancsnoksága, ahol még „érvényesek” a náci katonai büntetőtörvénykönyv paragrafusai — kivégeztethessék az „egyenruha és a német katonabecsület meggyalázóit”. A forgatókönyv dramaturgiai felépítésében az a megragadó, hogy a film a sztorin túl,,s a megtörtént esetet pusztán illusztrációs, bizonyító érvként használva magáról a militarista szemléletről beszél. Méghozzá nem a német-náci militarizmus mentalitásáról külön, s elválasztva. Hanem arról az egységes, hierarchikus szemléletű vakfegyelemről, amely általában jellemzi az imperializmus fegyveres erőit, s e hadseregek céhbeli hagyományait. E diszciplináris, hierarchikus vakfegyelem, e militarista nevelés és drill készteti a kanadai századost a hajmeresztő „engedékenységre” : minden őszinte emberi ösztöne ellenére végül is maga nyújt módot és lehetőséget a náci „hadbíróság” fogságban hozott „ítéletének” végrehajtására, a két dezertőr kivégzésére. Az okok, amelyek erre kényszerítik, mélyen fekvő igazsághoz vezetnek: egy imperialista hadsereg képviselője nem tűrheti, hogy egy elöljáró — parancsnoki minőségében — megaláztassék, s hogy egy parancsnok szava szenteltvízként kezeltessék ezzel önmagát, s a saját hadseregének fegyelmi alapjait rombolná le. " E mélyenfekvő igazság konkrét bemutatását — magát a filmcselekményt — helyenként nem lehet némi viszolygás nélkül szemlélni. Túlságosan mélyen és érinthetetlen tisztasággal él bennünk a náci táborokat szétromboló, diadalmasan begördülő szövetséges tankhadosztályok képe — semhogy időnként ne éreznénk némiképpen igazságtalannak az egyenlőségjelet: a kanadai és a náci tisztek valóban nem is mérhetők azonos mértékkel. De a film mégis igazat beszél. Az okokat mutatja fel: a mentalitás gyökereit ássa ki, amelyek két évtized múltán My Lai-hoz, Collep hadnagyhoz és Medina századoshoz vezettek. A „tiszti becsület”, az embertelen militarista szellem alapvetően antihumanista lényegét ragadja meg, s ez az, ami igazán értékessé teszi. A filmben egyébként egész sor kitűnő alakítást láthatunk. Silvano Ippoliti megragadó erejű színes felvételein elhihető, drámai mélységekig eljutó játékot nyújt Franco Nero a német hadapród szerepében, s Richard Johnson Trudeau kapitánynak, a fogolytábor kanadai parancsnokának alakítójaként. Kitűnő figurát formál Bleicher ezredesként Helmuth Schneider: kemény, veszedelmes fanatizmusa, meggyőződéstől fűtött, kegyetlen hajthatatlansága, már-már emberen túli pimaszsága típusának minden valóságos tulajdonságát híven eleveníti meg. Geszti Pál VESZTESEK ÉS GYŐZTESEK. A náci hadbíróság illegális ítélete a fogolytáborban. Középen a halálraítélt (Franco Nero)