Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-27 / 22. szám

olyan művel — esetleg olyan technikai apparátussal (tolmácsgép, finn nyelvű szövegkönyv stb.) —, amely nem nehe­zítette volna meg a dráma és a közön­ség találkozását. Hadd mondom el, bennem is élt ilyen kétely. Csak a két előadás — ki­váltképp a második, valószínűleg e dráma mindeddig legjobb előadása — adott választ a kérdésre: mi a siker? V­ALÓBAN: MI A SIKER? Ponto­sabban szólva, mit jelent ez a fo­galom külföldön, amikor egy színház, egy végül is kevéssé ismert közegben, a maga történelmének egy kevéssé is­mert korszakáról szóló és feltehetőleg ott, amaz közönség előtt ismeretlen drámát ad elő? Gondolom, ilyenkor az a siker, ha egy új és nem különöseb­ben tájékozott közönség megérti, hogy miről van szó. Megérti a drámát és egyetért az előadás közvetítette gondo­latokkal. Mi — akik többé-kevésbé ismerjük a magunk történelmét — Vörösmarty drámájának annak idején való felfe­dezésekor többet vitatkoztunk a szín­házi módszereken és a költő szavainak mai igényekhez igazításának jogán, vagyis a korszerű adaptáció jogán, mint a látott előadás valóságos szín­házi értékén, most leckét kaphattunk. Egy „idegen” és „fölkészítetlen” kö­zönség előtt ez a dráma valódi sikert aratott. Az általában tartózkodó — hűvös, nyugodt, sok csodát látott és a megle­petéseket némi fenntartással fogadó — közönség fölszabadultan ünnepelte a mi Nemzeti Színházunk társulatának előadását. Persze, mondják nyilván a kétkedők, már megint siker, a magyar művészek külföldön mindig sikert aratnak. De­­hát mi egyebet mondhatnék ha egy­szer így van. S miért is kellene mást mondani ? Elképzelhető, hogy a vendégjátékok­kal, mint ezzel is most, együtt jár bi­zonyos felfokozott izgalom, valami jó, termékeny nyugtalanság, az egymásért való aggodalomnak a közös munkát erősítő jelenléte. Az ilyen alkalom például nem tűri meg a rutinmunkát, ilyenkor mindenki képességeinek leg­jobb színvonalán dolgozik, s ezt a kö­zönség — különösen az olyan színház­értő közönség, amellyel Helsinkiben találkoztunk — megérzi, válaszol rá. Így születik a siker. E­GY PÉLDA A FELELŐSSÉGRŐL. Talán szokatlan példa, de a kívül­álló számára éppen szokatlanságában meggyőző. A második előadáson, a jelenések közötti szünetben, a pihenő­szobában egymást váltó színészek a szokásos tréfálkozások, vagy élményt idéző szavak mellett egyszercsak izga­­tottabbak lettek. Bakiztam, mondja az egyikük sápadtan. Úgy zavarba jöt­tem, amikor meghallottam, mondja a másik, annyira szerettem volna segí­teni, hogy én is belebotlottam egy szób­a. S a harmadik: az egész jelenet alatt ügyeltem, el ne vétsem én is. Szótévesztések. Hallgatom, ahogy er­ről beszélnek és várom, mikor szólal meg valamelyikük, ugyan gyerekek ne izguljatok, ez a közönség úgysem ért­heti a szavakat, különben sem voltak azok olyan súlyos hibák. De senki nem hivatkozik erre. Sőt, a színpadra in­dulót partnere egy nehezebben ejthető szóra emlékezteti. Pontosan, pontosan. Pedig a közönség valóban nem érti a szót. Mégis, itt most teljes értéket kell adni. Hogy miért? Mert ez a színház ez­úttal nemcsak önmagát képviseli. A játékban is ez a felismerés érvé­nyesül. Az előadás gyorsabban pereg, a dráma légköre fűtöttebb. S a néző, aki voltaképpen csak egy néhány oldalas ismertetőt olvasott a mű tör­ténetéről, a színpadon kibomló dráma cselekményéről, mégis pontosan érti — a színészek eszközgazdag, beszédes játékstílusa által — a művet. Érti és ünnepli hosszan az előadást. Tapsolva, dobogva. E különben tartózkodó, hű­vös közönség. U­GYANEZEN AZ ESTÉN, a Finn Nemzeti Színház kamaratermében a Macskajátékot játsszák, valamelyik másik színházban — több finn társu­lat bemutatta — a Tóték százegynéhá­­nyadik előadását látja a közönség, amely már ismeri az Adáshibát is és nagy élményeként tartja számon a Tha­lia vendégjátékát. Most Vörösmarty drámájával is megismerkedve, telje­sebb, gazdagabb képet őrizhet a finn közönség a magyar színházművészet­ről. A Nemzeti társulata pedig azt a jóleső emléket, hogy sikerével igazol­ta az oly nehéznek tűnt vállalkozás igazságát. Hámori Ottó Pentti Holappa, a finn oktatásügyi miniszter fogadásán Lukács Margit és Szersén Gyula a Sibelius-emlékmű előtt Váradi Hédi és Pathó István (MTI fotó : Keleti Éva felv.)

Next