Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 22. szám
Illés Endre 70 éves „ Ellentmondásaitól válik az ember hitelesen élővé.I lés Endre hetvenéves. Ünnep a születése napja. Mindenkinek, aki tollat forgat, aki könyvet olvas, aki újságot lapoz, aki színházba jár, aki hangversenyt hallgat, aki muzsikál, aki utazni szeret, aki képekben és szobrokban gyönyörködik, aki a művészetek örökkévalóságát ízlelgeti. Azok közül a kevesek közül való, akikhez sok és sokféle szállal kötődnek az emberek, nemcsak írói és irodalmi erényei miatt, hanem azért is, mert elragadó csevegő, sziporkázó beszélgetőpartner, egy-egy meghökkentő jelzője leleplez, ábrázol, s ráébreszt olyasvalamire, amire sosem gondoltunk még. Hiába az évforduló napjai éppoly zsúfoltak, mint egyébkor, tennivalóinak sokasága semmit sem gyérült, mint ahogy ő maga sem változott, az állandóság jóleső légkörét árasztja. — Sokszor gondolok arra — mondja —, milyen könnyű a színésznek, hiszen estéről estére alakot vált. A múló élet nekem is azt parancsolja, másítsam meg magamat, éljek nyugalmasabban, de ez sehogy sem sikerül, így hát az alak és a szerep disszonanciába kerül. Ez jó, mert a zenében is, az életben is a disszonanciát szeretem. A geometria tagadását, a váratlanság örömét. Számomra mindennél szebb és felkavaróbb a váratlan fordulat. — Ezért választotta a nyugalmas csendesség helyett a termékeny nyugtalanságot? — Szeretek feszültségben élni. Állandó időzavarral küszködöm, mindennel sietnem kell, mert többet vállalok el, mint amennyit lehetséges, izgatnak a terminusaim, de hozzám nőttek, megszoktam őket. Régóta rájöttem arra, az élet komoly titka az, hogy a napi huszonnégy óra helyett harminchatot kell teremtenünk. — Hogyan? — Én például úgy, hogy sűrítem a napokat. Üres óráim soha sincsenek. Szüntelenül sürgetek, hajtom magamat. Más ember ettől az életmódtól elfárad, felaprózódik, neurotikussá válik, őt felvillanyozza, koncentrációra serkenti, új meg új gondolatokat, tetteket csihol ki belőle. Most, amikor felkerestem, nem tudtam előre, hogy egy új műfaj születésének a pillanatába csöppenek bele. — A televízió Lengyel György barátom kitűnő rendezésében négy estén közvetíti íróportréimat Krétarajzok címmel. Ezen dolgozom egy félév óta. A felvételekre épp a napokban kerül sor. Sokáig töprengtem azon, hogyan fér meg egymással a tanulmány, meg a tévé képernyőjének kétfélesége. Eszembe jutnak Illés Endre Krétarajzok című kötetének bevezető sorai: „Szeretem a porló, színes krétákat. Szeretem a könynyedséget, ahogyan a kréta végigfut a papíron ..Ezek a szavak máris láttatnak. Színeket, képeket, vonalakat. — Engem a tévében a vizualitás izgatott. Az írók még nem fedezték föl a maguk számára a képernyő óriási lehetőségét. Én most azon próbálkozom, hogy a televízióbeli Krétarajzok négy műsorában önvallomásszerűen négy írót mutassak be: Babitsot, Kosztolányit, Csáth Gézát, Karinthy Frigyest. Már a pályám kezdetén arról beszéltem Babitsosal, hogy olyan kritikát szeretnék írni, mint amilyen az érem: az egyik lapja kép, a másik bál. Már akkor is úgy éreztem, az író személye elválaszthatatlan a művétől. Ha Csáth Gézáról nem tudom, hogy orvos, ideggyógyász volt, ha nem ismerem Kosztolányi mohó, szemérmetlen kíváncsiságát, Babits emberi nemességével párosuló emberi esendőségét, életművüket sem értem teljességgel. Babitsnak annak idején azt mondtam, kritikáimat nem a Nyugatba szeretném írni, hanem napilapba, amelyet sokan olvasnak, akkor a példányszámban, akár a könyvé... — A tévé példányszámával, nézőinek millióival egyik műfaj sem vetélkedhet ... — Épp ezért kellett kieszelnem, mitől válik tévészerűvé, amit most írok. Nekem igen fontos elvem, hogy minden munkának, írásnak érdekesnek kell lennie. Ha unalmas, mit sem ér. Egyik-másik filoszmunka is lehet érdekes, sőt izgalmas. Beszéljünk most talán Babitsról. A tévén meg akarom mutatni azt a balsi jellemet, írói képességet, arculatot, amely egy Boccaccio-novellát angyali üdvözletté emel föl, vagy megfordítva: az angyali üdvözletet Boccaccio-novellává értelmezi át. Emberré akarom formálni a novella konfliktusát: a Mese a Dekameronból című írást úgy emeltem ki, hogy beleszőttem részleteket, illetve egyegy figurát Babits más munkájából is. Szólok arról is — mert afféle narrátorként magam is szerepelek a műsorban —, hogy miképpen változik egy író élete folyamán. Jó példa erre Babits első kötetének első verse, az In Horatium, amelyben gyűlölködő hangon ír Horatiusról. Harminc év múltán pedig, amikor meglátogattam a Jánoséianatóriumban, Horatius volt a legkedvesebb költője. De hát épp ellentmondásaitól válik az ember hitelesen élővé. Drága emlékként érzöm magamban azt a pillanatot, amikor ott, a szanatóriumban, paszianszozni tanított, és a puritán, szikár próféta csalt játék közben! Nagyot nevet az emlékezés örömében. — Hogy visszatérjünk a Krétarajzok tévéváltozatá-