Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-26 / 9. szám
Bemutatók ■ , ■ (Folytatás) és előtérbe hozásával. Tolmácsolását finoman differenciált hangzás, szép színek, poétikus lírai epizódok, s megrázó drámai csúcsok jellemzik. A szólisták és együttesek, a zenekar és a kórus összefogottsága külön is elismerésre érdemes. Hogy csupán egyet említsünk: a kényes szólam-belépésekkel zsúfolt második felvonást régen hallottuk ilyen lendületesnek, ugyanakkor mozgalmasnak, s mégis zökkenőmentesnek. A rendező, Horváth Zoltán — Vata Emilnek a mű hangulatához illő, kellemes színpadi keretében — magabiztosan pergeti a cselekményt. Tudatosan használtuk a pergeti kifejezést, mert Horváth anélkül, hogy túlforszírozná a játékosságot, mégis életszerűvé, mozgalmassá teszi a színpadot, ám leegyszerűsíti, mértéktartóvá szelídíti a jeleneteket, ahol a drámai pillanatok úgy kívánják. Az előbbire a bohémtanya s a Momus-kávéház előtti karácsonyi forgatag, a másikra Mimi harmadik felvonásbeli találkozásai Marcellal és Rodolfóval, s a hatásosan megoldott zárókép a példa. A színház kettős szereposztásban játssza az operát. Az általunk látott produkcióban Rodolfót Gurszky János, Mimit Németh Alice énekelte. A fiatal tenorista fényes és erőteljes hangmatéria birtokosa, figuraformálása is őszintének hat. Bizonyára alkalma nyílik technikája fejlesztésére, s ezáltal képes lesz a dallamívek finomabb összekötésére, a plasztikusabb piano-éneklésre. Németh Alice meleg bensőséggel, hajlékonyan, az érzelmi árnyalatokat megkapó gazdagsággal érzékeltető, poétikus Mimije értékes teljesítmény. Rodolfo három bohémtársát C. Tóth Pál, Bolla Tibor és Molnár Miklós énekelte kulturáltan, egy-egy markáns vonással rajzolván a figurákat. Ágoston Edit Musette-je kedves, megnyerő és eleven alakítás, de hangban kissé kiegyenlítetlen. Alcindort Berczeli Tibor, Benoit-t Vincze János énekelte. A prózai együttes a század nagy szocialista írója, Gorkij emléke előtt tiszteleg, amikor műsorára tűzte Az utolsók című drámáját. A darabot az ötvenes években fedezték föl, bemutatója 1959-ben volt Moszkvában, rendkívül nagy közönségsikert aratott, de a kritika által sokat vitatott előadásban. A kétrészes dráma — amelyet Rab Zsuzsa fordításában játszik a színházi megkomponáltság, hangvétel és a figurák rendkívül markáns, realista ábrázolása terén egyaránt magán viseli mindazokat a gorkiji jegyeket, melyeket valamennyi többi drámájából jól ismerünk. A színhely egy 1908-as, nyomasztó atmoszférájú orosz kisváros, ahol a korhely, korrupt Ivan Kolomijcev, a kvietált rendőrkapitány és népes családja éli látszólag megszokott életét. A langyos kisvárosi megszokottság valóban csak látszat, mely mögött szélsőséges szenvedélyek parázslanak, melyet át meg átsző a széthullásra ítélt polgárság torz lelkű képviselőinek, e „volt embereknek” egymás ellen acsarkodó indulata, ahol laza az erkölcs, az a megvesztegetés, tolvajlás, egymás becsapása. Voltaképpen csak ketten tudnak egy jobb, emberibb világról: az ifjú Petyka, aki forradalmár barátjától hallott „valami másról”, s egy púpos lány, akinek nemcsak ereje van, hogy meglássa a körülötte korhadó valóságot, hanem mersze is kimondani az igazságot. Gorkij e csúnyácska lány figurájában lobbantja föl a szépséget, s nyit fényt, mutat utat világosabb, tisztább magasságok felé. Gorkij maga „tragikus vásári komédiá”-nak nevezi darabját, s ezt emlegeti kérdő formában a füllesztő családi körből ki-kitörni vágyó Petyka is. „Anya, mondd, van tragikus vásári komédia?" Az író műve igennel felel a kérdésre, valóban vásári a testben-lélekben züllött társaság, valóban tragikomikus az az álnok szemforgatás és hipokrita buzgalom, mellyel félrevezetik, megcsalják, becsapják egymást. A rendező, Dobai Vilmos — vallomása szerint — aktualizálni igyekezett a drámát, hiszen „ami az utolsókban történik, ugyanúgy lejátszódhat a mai kapitalista világ bármelyik társadalmában”. Kétségtelen, hogy mindez kiolvasható a darabból, hogy utalásai, melyek a széthulló családra, a fiatalok lázadására, kitörni-vágyására vonatkoznak, kézenfekvővé, s indokolttá teszik a mával való párhuzamot. Dobai azonban jól tette, hogy fogadkozásával szemben [munkánk jelszava ez volt: ... a színdarabot ismeretlen (?) szerző írta] —mégiscsak Gorkijt játszotta el. Ritmusosabban, lendületesebben, mint amilyen a klasszikus orosz művek kényelmes tempója, s hogy hangsúlyaiban is érezhetően közeledni igyekezett napjaink játékstílusához. De hiba lett volna nem érzékeltetni ezt a nagyon is érzékletesen megidézett század eleji couleur locale-t, azt a szellemi-lelki világot, s azt a speciális légkört, melynek nagyszerű rendezői beállítása és ábrázolása — a mondandóval együtt — a szuggesztív darab nagy értéke. A szereplők közül Holl István (Kolomijcev) jellemformálása erőteljes, karakterisztikus, bár helyenként kissé harsányan fogalmazott. Labancz Bori puritán eszközökkel színpadra idézett Szófiája, s kivált Linka György mélyről fakadó, bensőséges Jakovja — sikerült alakítás. Szabó Tünde, mint Ljubov, a púpos lány nemcsak fel tudta villantani egy szebb élet álmait, hanem kemény ítéletet is mondott a körülötte élő, eszmények nélküli emberekről. Heltai Róbert a léha és velejéig romlott Alekszandrt, Mendelényi Vilmos az ifjú Pjotrt ábrázolta határozott, hiteles vonásokkal. A többi szerepeken ifj. Kőmíves Sándor, Vajda Márta, Bus Kati, Pásztor Erzsi és Bősze György osztozott. Stílusosak és ízlésesek Vata Emil díszletei és Vágó Nelly jelmezei. Albert István AZ UTOLSÓK: Szofja, az anya és Vera (Labancz Bori és Bus Kati) Kolomijcev a kisebb összeget sem veti meg (Holl István és ifj. Kőmíves Sándor) 12