Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 22. szám
Mártát, s a főiskolás Miklósy Juditot láttuk még kisebb szerepekben. S néhány jól mozgó táncos lányt és fiút, akik meg-megszólaltak egy-egy mondat erejéig. A háttérben a Harmónia Vokálegyüttes dúdolt-zümmögött, elől Balbha Lajos vezényelte a zenekart, amelyre Körmendi Vilmos hangszerelte a muzsikát. Nem kell fölfedeznünk a My Fair Ladyt; G. B. Shaw világsikerű vígjátékából és G. Pascal nem kevésbé világhírű filmadaptációjából (Leslie Howard!) írta musical-színpadra Alan Jay Lamer s a zeneszerző Frederick Loewe, születvén így újabb világsiker, amely aztán alapjául szolgált egy még újabb világsikernek: a musical filmváltozatának (Audrey Hepburn, Rex Harrison). A Fővárosi Operettszínház is eljátszotta eddig négyszázvalahányszor, s most, némi pihentetés után, néhány új szereplővel fölújította, ezúttal is Seregi László méltatott rendezésében. A kis szünet jót tett a műnek, jót a színháznak, jót a közönségnek. A My Fair Lady újabb sikersorozatnak néz elébe. Eliza Doolittle most is az első sorozat egyik Elizája, Lehoczky Zsuzsa. Legalább kétszázszor játszotta a szerepet, nem csoda, hogy minden könynyét s minden fintorát ismeri. Homm Pál is a régi Pickering. (Közben eljátszott egy másik darabban egy másik hajdan-bősz angol főtisztet, annak a figurának tanulságai is gazdagítják mostani alakítását.) Új szereplő: Mucsi Sándor. Néhány mozdulatból rakja össze az örökké piás és fél-alvó Jamie-t. Újonc Farkas Bálint is, ő Freddy kissé másé rajongását játssza el. Csak énekének technikájával nincs minden rendben. Konrád Antal a kókler és nem kevésbé botfülű Kárpáthyról hiteti el, hogy ilyen magyarok is vannak. Óriási feladatot kapott Suka Sándor. Ezúttal, Doolittle-ként is bizonyítja: nemcsak epizódszerepek specialistája. Úgy humoros, hogy egyetlen szándékoltan humoros mozzanat sincs a játékában. Ez a csatorna-moralista nemcsak Londonban őslakos, Csepelen is. Sukának eszköztárából még arra is futja, hogy idézőjelben megmutassa: ilyen volna például Major Tamás, ha most ő játszaná el Doolittle-ot. Gábor Miklós az új Higgins. Hallatlanul jól érzi magát a zenés színpadon, ahol muzikalitásból is jelesre vizsgázhat. (Mesteri zenei betanítója volt: Csathó Andor). Gábor Miklós korábbi Shaw-szerepeit is föl-fölcsillantja, de azt is eljátssza, hogy ez a Higgins nem csupán Shaw, hiszen kiélezett pillanatokban énekel... Kamaszos, néha szinte gyermekiességig az, mert így súgja művészi ösztöne. Bájosan goromba. Úgy bolondos, hogy nemcsak az angol vokálisokról tud mindent, de a nagyvilágról is. Úgy hasonlít megszámlálhatatlanul sok Higginshez, hogy különbözik tőlük. Azzal lep meg, hogy nem kelt semmiféle meglepetést. Az ő művészi rangján ezt a szerepet így kell eljátszani. Higginsében az újrafelfedezés öröme van meg A felfedezése nincs. Az a nagy izgalom, amikor Füst Milán és Sarkadi Imre szűz dzsungelének, érintetlen vadonának nekivág, és az ismeretlenben, az újban elsőként diadalmaskodik. Köszöntjük Gábor Miklós Higginset és kívánunk nekik újabb IV. Henrik királyokat, Sebők Zoltánokat, Kis Jánosokat. Dalos László Bodrogi Gyula, Margittay Ági és Márton András az Ígéretek, ígéretek! egyik jelenetében (MTI Fotó : Benkő Imre felv.) A Nemzeti Színház Helsinkiben Vendégjáték A HELYSZÍN. A vendégjáték szellemi helyszínéről szólnék. Nem arról tehát, amelyet a szorgalmas újságolvasó bizonyosan jól ismer: a Sibelius park elragadó, lágy hangulatáról; az emlékmű különös, tartózkodó s mégis megható szépségéről; az „alvóvárosok” Tapiola, Otaniemi, a természetbe ékelődő s a természetben mégis föloldódó településeinek gyönyörű városiasságáról, avagy egy, a város közepén sziklák közé süllyedő modern templom csodálatos eredetiségéről; Európa egyik legmodernebb hangversenyterméről; s nem a kikötő tengerszagú, izgalmas turistakalandjairól; vagy a két-három órás nyári és a húszórás téli éjszakákról, nem is a nyárra átvitt, borongós északi telek hangulatáról — egyszóval nem arról, amit útikönyvekből, vagy hangulatos riportokból ismerhet az olvasó, hanem arról, amit mindezek az élmények, életfeltételek feltehetően befolyásolnak, de ami mégis, legalább részben független ezektől. Egyszóval ennek a vendégjátéknak szellemi helyszínéről. Finn barátaink azt mondják, hogy a város lakóinak egyik legszebb, tiszteletre méltó szenvedélye a színház. A félmilliós városban tizenhárom színház játszik — többnyire telt házak előtt. S a színházi programban — a derűs, zenés produkciók mellett, sőt tán azokat túlszárnyalva — megkülönböztetett figyelmet élveznek a társadalmi-történelmi drámák. Kivimaa professzor, a vendéglátó finn Nemzeti Színház igazgatója, egy fogadáson, érezhetően nemcsak udvariasságból, de őszinte meggyőződéssel azt mondta nekünk, hogy mi, Vörösmarty drámájának a Czillei és a Hunyadiaknak valóban sikeres előadásával, mintegy teljessé tettünk egy ismeretkört, elmondván a finn színházi közönségnek, miféle éles ütközésekben, mennyi áldozattal és milyen szélsőséges, bátor és eltökélt cselekvésekben születik egy nép történelmi joga, igazsága. Itthon sokan nem értették, miért éppen ezt a művet vittük Helsinkibe, amikor a nyelvi problémák és a finn történelemnek a mienkétől nagyon is távoli mozzanatai nehezen érthetővé, nehezen élvezhetővé teszik a produkciót. Hiszen mehettünk volna ismertebb darabbal, vagy az egyszerűbb, természetesebb siker reményében