Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-27 / 22. szám

A Nemzeti Színház Helsinkiben Mártát, s a főiskolás Miklósy Juditot láttuk még kisebb szerepekben. S né­hány jól mozgó táncos lányt és fiút, akik meg-megszólaltak egy-egy mon­dat erejéig. A háttérben a Harmónia Vokálegyüttes dúdolt-zümmögött, elől Balba Lajos vezényelte a zenekart, amelyre Körmendi Vilmos hangszerel­te a muzsikát. N em kell fölfedeznünk a My Fair Ladyt; G. B. Shaw világsikerű vígjátékából és G. Pascal nem kevésbé világhírű filmadaptációjából (Leslie Howard!) irta musical-színpadra Alan Jay Lamer s a zeneszerző Frederick Loewe; születvén így újabb világsiker, amely aztán alapjául szolgált egy még újabb világsikernek: a musical film- változatának (Audrey Hepburn, Rex Harrison). A Fővárosi Operettszínház is elját­szotta eddig négyszáz valahányszor, s most, némi pihentetés után, néhány új szereplővel fölújította, ezúttal is Se­regi László méltatott rendezésében. A kis szünet jót tett a műnek, jót a szín­háznak, jót a közönségnek. A My Fair Lady újabb siker-sorozatnak néz elébe. Eliza Doolittle most is az első soro­zat egyik Elizája, Lehoczky Zsuzsa. Legalább kétszázszor játszotta a sze­repet, nem csoda, hogy minden köny- nyét s minden fintorát ismeri. Homm Pál is a régi Pickering. (Közben elját­szott egy másik darabban egy másik hajdan-bősz angol főtisztet, annak a figurának tanulságai is gazdagítják mostani alakítását.) Üj szereplő: Mucsi Sándor. Néhány mozdulatból rakja össze az örökké piás és fél-alvó Jamie-t. Üjonc Farkas Bá­lint is, ő Freddy kissé máié rajongá­sát játssza el. Csak énekének techni­kájával nincs minden rendben. Kon­rád Antal a kókler és nem kevésbé botfülű Kárpáthyról hiteti el, hogy ilyen magyarok is vannak. Óriási feladatot kapott Suka Sándor. Ezúttal, Doolittle-ként is bizonyítja: nemcsak epizódszerepek specialistája. Úgy humoros, hogy egyetlen szándé­koltan humoros mozzanat sincs a játé­kában. Ez a csatorna-moralista nem­csak Londonban őslakos: Csepelen is. Sukának eszköztárából még arra is futja, hogy idézőjelben megmutassa: ilyen volna például Major Tamás, ha most ő játszaná el Doolittle-ot. Gábor Miklós az új Higgins. Hallat­lanul jól érzi magát a zenés színpadon, ahol muzikalitásból is jelesre vizsgáz­hat. (Mesteri zenei betanítója volt: Csathó Andor). Gábor Miklós korábbi Shaw-szerepeit is föl-fölcsillantja, de azt is eljátssza, hogy ez a Higgins — nem csupán Shaw, hiszen kiélezett pil­lanatokban énekel... Kamaszos, néha szinte gyermekiességig az, mert így súgja művészi ösztöne. Bájosan gorom­ba. Ügy bolondos, hogy nemcsak az angol vokálisokról tud mindent, de a nagyvilágról is. Ügy hasonlít megszám­lálhatatlanul sok Higginshez, hogy kü­lönbözik tőlük. Azzal lep meg, hogy nem kelt semmiféle meglepetést. Az ő művészi rangján ezt a szerepet így kell eljátszani. Higginsében az újrafelfede­zés öröme van meg A felfedezésé nincs. Az a nagy izgalom, amikor Füst Milán és Sarkadi Imre szűz dzsunge­lének, érintetlen vadonának nekivág, és az ismeretlenben, az újban elsőként diadalmaskodik. Köszöntjük Gábor Miklós Higginsét és kívánunk neki — újabb IV. Henrik királyokat, Sebők Zoltánokat, Kis Já­nosokat. Dalos László Vendég­játék A HELYSZÍN. A vendégjáték szelle­mi helyszínéről szólnék. Nem arról tehát, amelyet a szorgalmas újságolva­só bizonyosan jól ismer: a Sibelius park elragadó, lágy hangulatáról; az emlékmű különös, tartózkodó s mégis megható szépségéről; az „alvóvárosok” Tapiola, Otaniemi, a természetbe éke­lődő s a természetben mégis föloldódó településeinek gyönyörű városiasságá- ról, avagy egy, a város közepén szik­lák közé süllyedő modern templom csodálatos eredetiségéről; Európa egyik legmodernebb hangversenyter­méről; s nem a kikötő tengerszagú, iz­galmas túristakalandjairól; vagy a két-három órás nyári és a húszórás té­li éjszakákról; nem is a nyárra átvitt, borongós északi telek hangulatáról — egyszóval nem arról, amit útikönyvek­ből, vagy hangulatos riportokból is­merhet az olvasó, hanem arról, amit mindezek az élmények, életfeltételek feltehetően befolyásolnak, de ami még­is, legalább részben független ezektől. Egyszóval ennek a vendégjátéknak szellemi helyszínéről. Finn barátaink azt mondják, hogy a város lakóinak egyik legszebb, tiszte­letre méltó szenvedélye a színház. A félmilliós városban tizenhárom szín­ház játszik — többnyire telt házak előtt. S a színházi programban — a derűs, zenés produkciók mellett, sőt tán azokat túlszárnyalva — megkü­lönböztetett figyelmet élveznek a tár­sadalmi-történelmi drámák. Kivimaa professzor, a vendéglátó finn Nemzeti Színház igazgatója, egy fogadáson, érezhetően nemcsak udvariasságból, de őszinte meggyőződéssel azt mondta nékünk, hogy mi, Vörösmarty drámá­jának a Czillei és a Hunyadiak-nak valóban sikeres előadásával, mintegy teljessé tettünk egy ismeretkört, el­mondván a finn színházi közönségnek, miféle éles ütközésekben, mennyi ál­dozattal és milyen szélsőséges, bátor és eltökélt cselekvésekben születik egy nép történelmi joga, igazsága. Itthon sokan nem értették, miért ép­pen ezt a művet vittük Helsinkibe, amikor a nyelvi problémák és a finn történelemnek a mienkétől nagyon is távoli mozzanatai nehezen érthetővé, nehezen élvezhetővé teszik a produk­ciót. Hiszen mehettünk volna ismer­tebb darabbal, vagy az egyszerűbb, természetesebb siker reményében 6 Bodrogi Gyula, Margittay Ági és Márton András az Ígéretek, ígéretek! egyik jelenetében (MTI Fotó — Benkő Imre felv.)

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék