Film Színház Muzsika, 1973. január-december (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-30 / 26. szám
Básti Lajossal ••Ötvenszer Maigret ! a Maigret-enni? — állítom meg Bős*.Aljost a szinkronműterezi ajtajában. Nyorma sincs válaszában a Maigret felügyelőre oly jellemző higgadt megfontolásnak. Derűsen rávágja. — Jó! Érzem, hogy most jól jönne egy ügyes keresztkérdés. — Egyetért mindig a felügyelő logikájával? — Kényes téma. Az én munkámban ugyanis ez a logika eléggé sajátságosan jelentkezik. Juli lányom előtt is mindig nagy bajban vagyok ezzel a derék pipás fickóval. Hiába magyarázom, hogy a szinkronizálás bonyolultabb és nehezebb feladat még a nyomozásnál is. Egy délelőtt vagy egy délután a Maigret-sorozatból két-három különböző filmet is szinkronizálok párhuzamosan és össze-vissza, így lényegében nekem teljes áttekintésem vagy vezérfonalam egyik filmhez sincs. Ezért, ha olykor valaki „rámkérdez" Maigret következő húzását illetően, a legnagyobb zavarban vagyok, mert nem tudok válaszolni rá. Ugyanúgy — ha nagy ritkán, véletlenül — együtt nézhetem meg Maigret-t otthon a családommal, nem tudok mit mondani Juli lányom kiváncsi kérdéseire sem. Határozottan érzem ilyenkor a pillantásából, hogy nincs jó véleménnyel rólam, mert vagy irigynek vagy roppant tájékozatlannak tart... — Még nem volt ideje „kitanulni” Maigret gondolkozását? — Az igazság az, hogy pár éve szinkronizálom már Rupert Daviest, ha szabad így fogalmaznom, már jól össze is szoktam vele, s ahogy most hallom a Magyar Televízió megvásárolta az angoloktól a befejező húsz Maigret-filmet is. Mindebből éles detektívlogikámmal, amit valószínűleg mégis csak Maigret-től sajátítottam el, arra kell következtetnem, hogy még jó pár évig cuppogtatni fogom a hüvelykujjamat, miközben Maigret pipája füstjét eregeti. — Ön nem pipázik? — Utálom a pipát. Én cigarettázom. Különben is zavarna a szinkronizálásban az olyan naturális megoldás, hogy közben pipát tartok a számban. Úgy látszik, jó mederben halad a vallatás. Ideje rajtaütésszerűen megkérdezni: — Számítása szerint összesen hányszor képzeli bele magát Maigret szerepébe? — Ötvenszer. Először harminc Maigret-történetet vettünk meg, ebből huszonötöt már szinkronizáltam, jön még húsz... De hozzá kell tennem, hogy ez a statisztikai számsor számomra csakugyan mennyiséget jelent és nem művészi meghatározást. A menynyiségtől is csak az elején voltam megilletődve. Néhány éve felhívott Gerhardt Pál szinkronrendező: „Lala, tégy nekem egy szívességet, gyere ki egy próba-hangfelvételre”. De Palikám, feleltem, hát nem eléggé ismerjük már egymást ahhoz... De most egy egészen rendkívüli feladatra szeretnélek megfőzni, erősködött. Kimentem. Akkor láttam először Maigret-t. Egy-két tekercset beszéltem is helyette, s akkor Gerhardt megkérdezte: vállalod? Persze, mondtam, de áruld el, mi ebben a filmben olyan rendkívüli? Az, hogy nem egy film, hanem harminc ... Egyelőre. Azóta stafétában többen rendezték már magyarra ezt a sorozatot, Bajor Edit, dr. Márkus Éva. Én maradtam kitartóan Maigret. — És ez szórakoztatja? — Feltétlenül. Gondolom, ugyanúgy, ahogy a közönséget. Hiszen valamilyen igényes munka zártával, megfáradtan, szívesen nyúlunk ki pihenésül P. Howard, Agatha Christie, Georges Simenon könyveiért. Ami mégis munkát, de egyben izgalmas és élvezetes játékot jelent számomra, az az én színészi hozzátennivalóm: sokszor lefordíthatatlan anglicizmusok „magyarizálása”, a pendant-poénok megkeresése. Ez ugyanis csak kisebb részben szövegfordítási probléma, inkább a hangvétel és a magatartás árnyalataiban rejtőzik el. És ez Maigret esetében még kétszeresen áttételes, hiszen az angol humor már eredetileg sem áll mindig a legjobban egy tipikusan francia detektívfelügyelőn. Gyakran meg is érzem, most „franciáskodnak”, s nekem igyekeznem kell ennek a különleges angol-francia vegyelemnek megadni a magyaros ízét. — Felismerik önben Pesten Maigret-t? — Még Oslóban is. — Hogyan?! — Egyszer feleségemmel, Zsuzsával sétálgattunk Oslóban és elénk lépett egy ugyancsak ott turistáskodó magyar házaspár. — Tegnap láttuk a tévében norvégül Maigret felügyelőt. Hát nekünk sokkal jobban tetszik, ahogy a művész úr csinálja. — Tudott ez a lelkes házaspár norvégul? — Egy kukkot sem. — Tudja-e ön Maigret felügyelő keresztnevét? Mélyen elgondolkodik. — Érdekes. Nem. Azt hiszem, Jules. Úgy emlékszem, a felesége egyszer így hívta vacsorázni. — Maigret általában sohasem jut el szabadságra, vagy ha igen még a legszebb nyaralásból is hazahívják valamilyen titokzatos bűnügy miatt, ön hogy van ezzel? — Én most utazom nyaralni. Engem aztán augusztus végéig hiába hívnak! No, megyek is. Good by. Au revoir. És ezzel otthagyott. A Pannóniából hazatérve hátra-hátra nézegettem. Hátha utánam küldte Lucas-t. (s. gy.) Amíg Maigret felfigyelő (Rupert Davies) egykedvűen tűnődve piszkálgatja a pipáját , Básti Lajos szorgalmasan szinkronizálja