Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-15 / 37. szám
lis „nagy előadásokat” főleg a hivatalos programban, például egy Don Quijotetörténetet és egy Kafkaadaptációt. Láttunk meztelen színházat, Meztelen és kék címmel. Egy fiú és egy lány játszotta: a szereplők az előadás előtt ünnepélyesen bejelentették, hogy csendet kérnek, mert ami itt következik, az költészet. Valóban annyira „költői” volt, hogy a ruhátlanság ellenére az első tíz perc után a közönség fele az unalomtól lekókadva elhagyta a termet. Láttunk szokványos, de „jól megcsinált” kamaraelőadásokat, s modern balettet. Tanúi voltunk egy látványos bukásnak is. Anne Béranger társulata (az egyik legismertebb balettegyüttes Franciaországban) „Sparagios vagy az újjászületés mágikus szertartása” címmel mutatott be egy görög vallási ceremóniát a körülbelül négyezer néző befogadására képes Cour d’Honneur-ben. Az előadás első negyedórája csendben zajlott, aztán hirtelen az egyik sarokban nevetgélés, mozgolódás támadt, majd valahol a tizedik sorban valaki elkiáltotta magát? „Bravó! Anne Béranger nagy művész!” Óriási nevetés. Újra csönd. Aztán megint kibuggyanó nevetés. Füttyszó hangzott, de ezt egy öblös hang leintette: „Csönd, nézők! Vegyünk részt a szertartásban”. Újabb nevetés, még erősebb, mint az eddigiek. A táncosok természetesen szemrebbenés nélkül folytatták a produkciót. Az előadás végén pedig megkezdődött a háború. Dühödt nézők kiabáltak a színpad felé, fütyültek, kikérték maguknak a látottakat, a táncosok pedig (félreérthetetlen nemzetközi jelzéssel) öklüket rázták a közönség felé, majd egyikük a kellékes kosárért szaladt és a benne található almával, citrommal hajigálta a nézőket. Valamelyik táncos elkiáltotta magát, hogy akinek tetszett, menjen fel a színpadra. Odamentek vagy nyolcan — a nézők visszadobták a gyümölcsöket és nem akarták abbahagyni a fütyülést. A legjobb előadást az „off-fesztiválon” láttuk, címe Jean Baptiste Poquelin, azaz Moliére élete. Moliére emlékműsor volt, melynek megtekintésére nehezen szántuk el magunkat, hiszen mi a „tisztelettudó” emlékezésekhez szoktunk, ahol egy nagy művész életéből valami előadóest félén adnak összefoglalót. Ám ehelyett szikrázóan szellemes, pergő, gondolatteli ensemble színházat kaptunk, amely szinte sűrítette számunkra a modern színjátszást. A színpad teret vászonfüggönyökkel variálták — hasonlóan az eredeti moliére-i színpadhoz. Semmiféle korszerűségre nem törekedtek (minden szereplő egyforma, nyers színű vászonruhát viselt, a bejátszott zenék nem XVII. századiak voltak, s mikrofont használtak, ha szükség volt rá). Kizárólag a mai néző asszociációira építettek. Egy féltékenységi jelenetben gátlástalanul felhangzott a Kacagj, Bajazzó-ária, a szerelmi jelenetekben egy tüzes tangó. Kiváló színészi alakításokat láttunk — mozgás- és beszédkultúrájuk nagyszerű — és remek rendezői munkát. Mintha most fogalmazódott volna meg számomra a ma olyan sokat emlegetett „ensemble színház” lényege. Annak ellenére, hogy az előadás valamennyi közreműködője kiváló művészi munkát végzett (színészek, rendező, dramaturg, stb. egyaránt), a színházból jövet nem az egyéni produkciók maradtak emlékezetemben, hanem az előadás szelleme. Továbbmenve, talán egy név szelleme, amely sok évszázad távlatából ironizálva, nevetve emlékezik egy írókomédiásra, és én a nézőtéren önfeledten, mozdulatlanul ülök és úgy érzem, sokkal-sokkal többet tudok Moliére-ről, és a franciákról, mintha száz kötetnyi könyvet olvastam volna róla. Komoly művészi erő kell hozzá, hogy kinevessek valakit és míg nevetek rajta, beleszeressek nevetésem tárgyába, sőt, végül — így mondhatnám — kalaplevéve, vigyázzban álljak előtte! A műsorfüzet szerint a darab dramaturgok, színészek és a rendezők együttes munkája nyomán született. A Le Havre-i Salamandra Színház a Le Havre-i Művelődési Házzal közösen elhatározta, hogy létrehoznak egy Moliére-emlékműsort. A társulat minden tagját megkérték, tanulmányozzák Moliére életét és az őket legjobban érdeklő részletekből próbáljanak jeleneteket formálni. Ez volt a munka első része. A második, amikor a részeket kijavították, összehangolták és egymáshoz illesztették — amint a végeredmény mutatja, bravúros dramaturgi munkával. A harmadik a szereposztás, a színpadra állítás, de ezalatt még tovább formálódott a darab. „NYITOTT SZÍNHÁZ”,_________ GONDOLATTAL Még egy olyan előadást láttunk, amelynek a lényege a gondolat volt, és amely szintén tökéletes összmunka eredménye. A műsorfüzetben ez állt: „Guy Rétoré műsorából — Nyitott színház.” Ez a „Nyitott színház” nem építészetileg nyitott, nem szabadtéri előadás. Ez esetben a „nyitott” szó azt jelenti, hogy nincs kész, egy új darabot a próba egyik szakaszában láthatunk, a színészek nagy részének kezében példány van, díszlet nincs, jelmez nincs, jelzés sincs, csak egy zongora és pár szék, az előadás még nem lezárt, meg formálódhat. A próba végén vita van, amelyen a szereplők, a rendező, az író és a közönség vesznek részt, ha kedvük tartja. Gondoltuk, néhány percre benézünk, csak hogy ilyet is lássunk Avignonban, hiszen próbákból Budapesten is elég részünk van. Nagyon kellemes csalódás ért, hiszen „készebb”, külsőségek nélküli előadást a Moliéren kívül nem láttunk a két hét alatt. A darab címe: Az expóról jövet. Szerzője Jean Claude Grumberg, rendezője Jean- Pierre Vincent. Grumberg így nyilatkozik darabja kapcsán: „A történelmi drámákban a történelem mindig hiányzik”. Hogy lehet hát bevezetni a történelmet a színházba? Lehet, hogy fel kell hagyni a történelmi drámák írásával, hiszen ez a műfaj Shakespeare óta, ha nagyon lassan is, de haldoklik. És mivel nem tudni pontosan, hogy ki csinálja a Történelmet, talán azokhoz kell eljutni, akik elviselik. Talán jobban kell elmesélni az életet, a kisemberekét, akik a királyok és a törvények árnyékában élnek. Az életet... De hogy lehet bevinni az életet a színházba? A darab a párizsi Világ ________ A Pápák Szikláján (Kerényinével) A Cour d’Honneur 18