Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-06 / 40. szám
nagyobb könnyűzenei siker viszont ötvenezer fölött van). — Önöknek kifizetődőbb tehát a könnyűzenét terjeszteni ... — A könnyűzenei felvételek anyagi sikerével tudjuk támogatni a komoly zenei felvételeinket. Vállalatunk a tánczenei felvételek után úgynevezett kulturális járulékot fizet, amit nagyrészt visszakap a komoly zenei felvételekhez nyújtott támogatás formájában. Vannak bizonyos határesetek is, így például a Lokomotív GT nagylemezei járulékosak, viszont a Déry Pop fesztiváljához írott zenéjükből készült lemez nem az. Érdekes megjegyezni ugyanis, hogy csak a tánczenét sújtja az előbb említett „giccsadó”. Az operettet nem. A magyar nótát sem. Éppen ezért a Popfesztivál lemezt mint operettet vagy musicalt adtuk ki. Kialakult árrendszerünkkel a komoly zenei művek támogatása érdekében, szemben a tényleges ráfordítással, fordított arányban állapítottuk meg az árakat. Az üzleti eladók és a hanglemezgyári dolgozók szintén anyagilag érdekeltek a művészlemezek eladásában, mivel arányosan nő a jövedelmük, ha több művészlemezt adnak el. Tehát érdemes ezzel foglalkozniuk. Az eddig elmondottak alapján úgy érzem, ezek egy kultúrpolitikus gondjai, ön elsősorban kultúrpolitikusnak, vagy üzletembernek tartja önmagát? Vagy melyiknek kénytelen lenni inkább? — Ahhoz, hogy jól végezzük feladatunkat, a kettőnek minél tökéletesebb egyensúlyban kell lennie. Annál is inkább, mert kultúrpolitikai feladatunknak (a komolyzene terjesztésének) is csak akkor tudunk eleget tenni, ha jó üzletemberek vagyunk. — Mondjon valamit saját lemezgyűjteményéről, melyek a legkedvesebb darabjai, mit hallgat legszívesebben? — A „mindenevők” kategóriájába tartozom. A pillanatnyi hangulattól és belső szükséglettől függően más-más tartalmú, de majdnem azonos intenzitású élvezetet nyújt számomra Bach D-moll zongoraversenye, Szőllősy IV. concertó-ja, vagy a Hair zenéje. Sokszor felrótt szorongásaimmal, plusz az „itt most aztán produkálni kell és mindenki engem figyel", „na mit tud” gátlásaival vettem részt az első próbákon. Ezek a gátlások a próba részemről sikertelenebb szakaszaiban is el-eluralkodtak rajtam. Ilyenkor dühös vagyok magamra és ingerültségem óhatatlanul kisugárzik a környezetemre is. Vártam, mikor vált ki Illés Istvánból ellenérzést az én rossz türelmetlenségem. Nem váltott ki (és úgy hiszem, ez volt az oka, hogy kollégáimból sem). POLONYI: Miért nem ? Egy utolsóéves főiskolás, aki diplomamunkáját készíti el! Én kilenc éve vagyok a pályán, segítséget kellene, hogy jelentsek, ehelyett tudom, „nehéz ember” vagyok. Hol keserűen magamba vonulok és ilyenkor rendező legyen a talpán, aki megtalálja hozzám az utat. Máskor bőgök a kíntól. Hol tehetségtelennek érzem magam, hol tehetségesnek, aki nem kapja meg azt a pici lökést, ami a kifejezéshez segíti. Az önmagammal való hadakozások bénítottak meg nemegyszer pályám során és eredményeztek egy igazi, „ahogy a nagy könyvben meg van írva”, bukást, és ezt követően nem egy olyan alakítást, amely nem volt rossz, nem volt érdektelen, de magán viselte ezeket a belső bizonytalanságokat. Most azt keresem, mitől van az, hogy bár Anya szerepe végső soron kielégületlenséget hagyott bennem, a munka, a próbák miért nem. GYÖNGYÖSSY: Én alapvetően jó dolognak tartom, hogy amikor a másfél hetes asztali próba után először színpadra kerültünk, már mindenkiben ugyanaz az igény élt a születendő előadást illetően. És ez nem egyszerűen attól volt, hogy elfogadtunk egy rendezői koncepciót. POLONYI: Az volt az izgalmas, ahogy az emberek fokról fokra kinyíltak. És a harmadik-negyedik napon már azok is benne voltak a boncolgatásban (vagy inkább beszélgetésnek nevezném), akik kezdetben restellték hangosan kimondani, amit gondolnak. Vagy azért, mert nem szokták meg ezt a fajta munkát, vagy gátlásból, a kinevezéstől való félelemből, vagy éppen fenntartásból. És aztán ezek az asztali próbák már izgatott szócsaták voltak és egyre inkább jelen volt bennük külön-külön az ember. Olyannak, amilyen. Polonyi Gyöngyi: Beszélgetés munkánkról le múlt év tavaszán a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóutjával és egy végzős rendezővel ültem a Berlin presszóban. Szerepet ajánlottak, Csehov Cseresznyéskertjének Anyáját. Csodálom Csehovot. Csehovért vállaltam a számomra ismeretlen társulattal és a pályakezdő rendezővel a munkát. Amiért megpróbálok Gyöngyössy Katival, Varga alakítójával, Illés Istvánnal az előadás főiskolát most végzett rendezőjével — egy magnetofon segítségével — valamit felidézni a Cseresznyéskert próbáiból, az most mégsem Csehov, hanem az a szó igazi értelmében vett együttes munka, ami sok, nem remélt emberi és szakmai tanulsággal, felfedezéssel gazdagított úgy érzem, valamennyiünket. Színészeket és rendezőt egyaránt. 19 •