Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-15 / 50. szám
, TELEVÍZIÓ i »I ■■ TELEVÍZIÓ ■■■„, TELEVÍZIÓ - TELEVÍZIÓ Éneklők és emlékezek egy kolostorban ...és a holtak újra énekelnek A Dies irae-t, a harag napját hirdette meg utolsó énekében a huszonegy fogoly túsz. Férfiak, asszonyok, gyermekek. Aztán az őket temető papot is agyonlövette Herbert, a német tiszt: ne maradjon tanú. És mégis: Max Frisch ... és a holtak újra énekelnek című művének második felében ez a huszonegy ember egy hoszszú asztal körül ül, kenyeret, bort vesz magához és énekel csukott szájjal. És mögöttük a friss halottak. A lángba borult bombázógép hullái: gyilkosok, megtévesztettek, az élet még meg nem élt szépsége miatt vádoló katonák itt találják magukat téren és időn kívül, a félig leégett kolostorban. Frisch művében, a Pópa (Bilicsi Tivadar) kenyeret és bort oszt. Hogy honnan a gabona? Ezek azok a magok, amelyek kalászba szökkenhettek volna, ha a háború miatt nem maradnak a földek bevetetlenek. A holtaknak őrölniük kell. S a lassú, monoton munka közben az agyak kisajtolják a történeteket, s vágyaikat, az elmulasztottakat. íme Herbert (Bálint András) megéledő gondolatvilága. Agasbogas csonka fa a díszlet. Olyan, mint egy végső stáció. Határozott léptekkel jön előre, a háború elítélése miatt feljelentett művészettörténet tanár: Mensáros László. És kemény léptekkel követi Herbert. A tanár szemén fekete kötés. — Vegye tudomásul, — mondja Herbert — a halálát nem tudja meg senki, nem festi vászonra, semmilyen képtárban nem bámulják meg; ön nem a szépség, az előtér, a közép- és háttér, meg a fényhatások törvényei szerint fog meghalni. — Kicsoda ön? — kérdi meglepetten a tanár. Herbert letépi a tanár szeméről a kötést. Igen, ő az, a tanár legkedvesebb tanítványa. — Herbert eminens tanuló volt, — mondja szerepéről Bálint András —, s utána eminens gyilkossá vált. Gondolva azonban arra, hogy a darab részben a képzelet síkján játszódik, kérdéses, hogy valóban meggyilkolta-e a tanárt. Ez nem biztos. Ő a háborúban halt meg, a tanárt otthon végezték ki. Mégis: megtörténhetett volna. Ami engem érdekel, az Herbert műlogikája, hogyan ideologizálja meg saját gyilkos agresszióját. A reflektorok fénye a kolostor másik sarkát világítja meg. Piros Ildikó úgy tartja karját, mintha gyermeket fogna. De a gyermeket régen megölte a légnyomás, az utcán, már ő maga sem él. És mégis, mesél neki, gőzölgő földekről, olvadó hóról. Másik világból érkező pillantással. — Hogyan találta meg Mária monológjainak alapérzését? — kérdjük Piros Edikót. — Mondogattam az élő meg a halott Mária monológját is. Nehéz volt különbséget tennem. S egyszerre az én András fiam megrántja a kezem: „Anya, siessünk, az Erzsébet-hídnál vár a Mikulás.” Ez nyitott meg számomra mindent. — Max Frisch drámáját — mondja Esztergályos Károly, rendező — a második világháború végén írta, érzelmi lázadásként. Naiv is mert lenni. Vigyáztam a „hangszerelésre”. Mit énekeljenek a halottak? Krystof Penderecki, a híres lengyel zeneszerző szuggesztív, kemény alkotását választottam, a Dies irae-t. Ez az ítélet napja, rekviem, apokalipszis. Az író a fasizmust ítéli el, s itt kétségtelenül a második világháborúra utal, mégis morálisan, művészien, a mindenkor lehetséges háború kitörése ellen tiltakozik. Igen, a passzivitás, az vezethet odáig, hogy megtöténhessék, ami itt megtörtént. Én a darabot elsősorban talán a huszonéveseknek rendezem. Talán kisgyerekek voltunk a háborúban. Talán nem is értik sokan, mi történt, de az idegeinkben, fájdalmainkban, családi veszteségeinkben ott él a háború. S végül a forgatókönyvből idézzük Max Frisch sorait: „Tán egykoron a vad idők, ha múlnak / A győztes bűnbánat megváltana / 5 túlzengené halotti jajszavunkat A szeretet angyali kardala.” Nagy Judit Találkozás a halál után (Kalocsay Miklós, Piros Ildikó) Herbert és Karl (Bálint András és Balázsovits Lajos) Max Frisch művének egyik jelenetében (Kiss Júlia felvételei) 29