Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-15 / 50. szám
TELEVÍZIÓ __ TELEVÍZIÓ __ TELEVÍZIÓ —TELEVÍZIÓ Újra Fejes Endre-művet rendez Cserepes Margit házassága „ÍRÓ: Természetesen mai történetet írunk, munkásokról, el is várják tőlünk. Ne tessék megijedni, hálás feladat. Támogatják, jól fizetik, és a könyvtárakban sem kell kiböngészni, mit gondolhatott Napóleon a nagy orosz síkságon, amikor megcsípte a lábát a hideg. (Elneveti magát, őszintén, boldogan.) Meg aztán nagyszerű fickók a munkások, drága élcsapat vagy mi a szösz, ők állnak négyszáznyolcvan percen át a deszkán. Szeretem, ha megszólalnak, mindig a szívemből muzsikálnak, pofáznak bátran, szabadon.. Fejes Endre első, már eredetileg színpadra írt művéből, a Cserepes Margit házasságából — amely tavaly könyvalakban jelent meg és amelyből most tévéfilm készül — való ez az idézet Fejes drámájának legfőbb hőse az író, aki szemünk láttára teremti meg hőseit, fantáziájából figurákat formáz; a benne dúló vélemények és ellenvélemények osztódással szaporodnak nővé és férfivé, sokféle színű árnyalt alakokká, „pozitív hőssé”, negatív figurává. A dráma ott kezdődik, amikor ezek a teremtmények élni kezdenek és cselekedni — az író szándéka ellen. A tévéfilm rendezője, Szőnyi G. Sándor most rendez negyedszer Fejes Endre-művet. A Cserepes Margit házassága előtt a Mocorgó, a Kéktiszta szerelem és a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem is az ő rendezésében készült. — Fejes Endre minden művében első, nagy sikert aratott novellájának hősét, a „hazudóst’ írja meg, különböző változatokban — mondja a rendező. — Ez a „hazug"-ság azonban nem valami gonosz tulajdonság, hanem hol drámai félreértés, hol lírai elvágyódás. E darab hőseinek is a szépség és a rend vágyából fakadó elképzeléseik vannak a világról, magukról. És néha tévednek__ Mit is mond a darabban az író? „író (elmosolyodik). Ha a színpadon elhangzik egyetlen hazug szó, a szerző halott. Nincs rendező, színész, nincs hatalom, amely megmenti.” — Ugyanakkor ezek a hősök szenvedélyes izgalommal keresik az igazságot — folytatja Szőnyi G. Sándor —. Néha úgy érzem, hogy a padló felett lebegnek, legalább ötven centivel. Csupa költészet Fejes szövege. Költői tőmondatok. Mindenki vall; szenvedélyeiket, indulataikat fogalmazzák. Szereplőinek szájába gyakran ad igazi verset, drámarészletet — és ezeket úgy mondatja el, hogy aki nem ismeri, észre sem veszi őket, mert szervesen illeszkednek gondolatai közé. — Milyen megoldást választottak ennek a költői világnak képi kifejezésére? — A dráma egyetlen színpadképben, egyetlen díszletben játszódik, azonban ebben hat-hét különböző helyszín is szerepel. Először meg akartuk jeleníteni ezeket a helyszíneket, de rá kellett jönnünk: az író — a darabbeli — víziórendszerét nem lehet kivinni az utcára. Az író, amikor alkot, díszletnek használja szobáját, alakjaival, teremtményeivel népesíti be környezetét. Egyetlen helyszínt használunk tehát: az író szobáját, ez a háttere minden jelenetnek, de — és ez a lényeges — inkább érezzük a lakást, mint látjuk. Bornyi Gyula, a film operatőre veszi át a szót. — Ez a dráma az arcokon jelenik meg. Szinte csak közeli képekben dolgozunk. A meghatározott környezetben nem a bútor milyensége a lényeges, hanem a célja. A szék azért, hogy üljenek rajta, a lámpa, hogy világítson. A környezet, a pontosan meghatározott — de esetleg nem is látszó — mozdulatok azért szükségesek, hogy a színész gesztusainak hitelét teremtsék meg. — Ebben a költői, lélektani drámában — mondja ismét a rendező — bizonyos stilizáltságra is szükség van. Ezek az emberek nem mindennapi hőfokon égnek. Úgy, mint az emberek az élet legnagyobb, legemelkedettebb pillanataiban. Egyetlen szó sem hangzott el pszichológiai megalapozottság nélkül. — Mi a munkamódszerük? Az operatőr: — A szituációkban kapja el a felvevőgép az arcokat, a szemeket. Ha veszekednek, ha gondolkodnak, ha szerelmeskednek, ha rohangálnak az arcukon követni és így közvetíteni — ez a feladatom. A rendező: — Egy rendezőnek soha nem juthat eszébe mindaz, amit a színész tud, amit egyéniségéből, jelleméből, tapasztalataiból hozzá tud adni az alakítandó figurához. Ezért én nagy teret engedek a színész alkotókedvének, fantáziájának. Akár Csomós Mari (Cserepes Margit alakítója), akár Harsányi Gábor (Viták Pál), akár Tomanek Nándor (Horváth úr), mindenki ugyanarról beszél: önmagáról. A szereplőről és saját emberségéről. Felvételeink során például számtalanszor éreztem, hogy a darabbeli író alkotói gyötrelmei nem idegenek az őt megformáló Mensáros László színészi gondjaitól. A dráma költőisége, szenvedélye felforrósítja az érzelmeket, őszinteségre kényszerít. Hallgassuk csak meg Horváth urat a darabból: „HORVÁTH ÚR: Az életnek is megvan a saját dramaturgiája. Keményebb, kegyetlenebb, mint a színházé.” Torday Aliz Dorogi Zsuzsanna és az író (Drahota Andrea, Mensáros László) Cserepes Margit és Vitók Pál (Csomós Mari és Harsányi Gábor) (Kajnágel Imre felvételei) 28