Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-06 / 14. szám
— Régebbi díszletei közül melyik a kedvence? — Talán a Pelléas és Mélisande színpadképét szeretem legjobban. Főképp az első felvonásban az erdő furcsa, sejtelmes hangulatát... — A Poppea díszletének merész újszerűsége estéről estére ma is megkapó ... — Henry Moore budapesti kiállítása inspirált erre. Forray olykor elégedetlenkedik is önmagával: a Wagner-operák színpadi világát eleinte idegennek érezte. Ahogy mondja: Az istenek alkonyának a tervezése közben érezte, hogy valóban közel férkőzött hozzá. Olykor kirándul más színházba, más műfajokba, ő tervezte a Hegedűs a háztetőn látványos, szép díszletét is. Munkabírása elképesztő. A lombardokkal párhuzamosan nemcsak az augsburgi Trisztánt tervezi, hanem a Margitszigeti Színpad Aidáját és Mefisztotelészét, sőt a fertőrákosi Barlangszínház nyári Trubadúrját és a szombathelyi Plautus előadás színpadát is. Művészetének megszállottja. Lángol, lobog, amikor dolgozik. Az Operaház vezető díszlettervezőjét most tüntették ki az Érdemes Művész rangjával. — Jó érzés, hogy megbecsülik a munkámat. Elégedett vagyok az életemmel. G. M. MÁRK TIVADAR Négy évtized Márk Tivadar neve és munkássága négy évtized óta fonódott össze az Operával. Halkszavú, szelíd és kiegyensúlyozottnak látszik, fantáziája jobbára jelmezkompozícióiban, maszkterveiben tobzódik, csaknem kétszázötven opera és balett sorakozik eddigi repertoárján. A régi nagyok közül, akik Radnai Miklós igazgatósága óta egyhuzamban voltak tagjai az Operának, ő az egyetlen, aki ma is hajdani posztján dolgozik. Sőt, hogy, hogy nem, az utóbbi időben előadásról előadásra megint fölfedezik gazdagon áramló ötleteit, látásmódjának rendkívüli kultúráját, elképzeléseinek bravúros megvalósítását. A Macbeth, a Don Carlos háromszáznál több jelmeze, a három Bartók-mű, a Vérnász, a Bűn és bűnhődés, a Sámson, a Jenufa — hamarjában ezek jutnak most eszembe. Az Operaház vezető jelmeztervezője, voltaképpen három műhely feje: a jelmezeké, a fodrászé, a cipészé. — Jól képzett munkatársaim nélkül, olyan volnék, akár a hegedűművész hegedű nélkül ■— mondja szerényen de egyszersmind némi büszkeséggel is, hiszen munkatársai az együttműködésben tanítványaivá is váltak. — Milyen a közérzete az Operaházban? — Nagyon jó. Direktoromtól sosem kérek szerepet, mégis a legszebb feladatokkal bíz meg. S nem volnék őszinte, ha elhallgatnám, mennyire örülök a Kiváló Művész kitüntetésnek. 1934-ben, amikor elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, altiszti státusba került a Operaházhoz. Második diplomáját a felszabadulás után szerezte meg: a színházak még romosak voltak, amikor az egyetemen Gerevichhez iratkozott be művészettörténetre. — Szerencsém volt — meséli —, gyerekkorom minden nyarát Hollandiában töltöttem, Wernink nevű családnál, ők neveltek engem a művészet szeretetére, a deventeri Rijks múzeumban már akkor minden kép személyes ismerősöm volt. — Beleszól-e a mai divat az operában a maszkok, jelmezek stílusába? — Mondhatnám így is: a mai divat minden színpadi effektust lelopott a hétköznapi viselet számára. Az utcai ruhák harsány színeit és formáit hovatovább nem tudjuk túlszárnyalni. A színpadon kívül a férfiak szakállt meg lobogó hajat növesztenek, de ezt a színpadon nem kedvelik, mert elföldi az arcjátékot. Ma kevesebb a maszk, és több látható a természetes arcvonásokból. A kosztümök stílusa némiképp mégis változott, talán azért is, mert nem dolgozunk az örökkévalóságnak. Az operákban a műszálas anyagok kisebb aplikációkkal vagy festéssel a leglátványosabb brokátokra alakíthatók át. A balettszínpadon ellenben a műszálas anyag sosem éri el a japán selyem libegő szépségét és a selyem muszlinét, amely úgy száll a levegőben, akár a cigarettafüst. — Melyik operához tervezett jelmezét szereti leginkább? — Mindig a legújabbat. Egyébként az a jó jelmez, amelyet jóformán észre sem vesznek. A maszk meg a jelmez nem szólózik, hanem az együttes megjelenítés szerves része. — Mit érez közelebb magához, az operát vagy a balettot? — Operadrukker voltam mindig, és az is maradok. — Márk Tivadar kosztümjei a Jenufában MOLDOVÁN STEFÁNIA Örök tanulás Szeretetreméltó lény. Márcsak azért is, mert mindig tréfálkozásra, nevetésre áll a szája. S humorát többnyire csípős öniróniával is fűszerezi. Mintha rosszkedvét is jókedvbe burkolná. Amikor találkozunk, külföldi turnéról érkezett haza. Odesszában és Lvovban vendégszerepeit, mindkét városban a Toscát meg A trubadúr Leonóráját énekelte. — Hogy sikerült? — Én meséljek önmagamról? Ez a közönség meg a kritikusok dolga. Remek tenorista volt a partnerem, huszonhat éves, két méter magas, és sejtelme sincs arról, hogy milyen varázslatos a hangja. Moldován Stefániáról időnként megírjuk hogy most is évről évre fejlődik. Mi ennek a magyarázata? — Későn élő énekes vagyok, és hi-