Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-22 / 25. szám
Bemutató a Komárnói Magyar Területi Színházban Peti kalandjaiA Komárnói Magyar Területi Színház gyermekdarabot mutatott be, Sámándi Pál Peti kalandjai című mesejátékát. Nem kicsiny a szerző vállalt feladata, feltérképezni, megtudni, hogy a mai gyermeküekben a régi, vagy a modern mesefigura jelent nagyobb vonzóerőt. János vitéz, vagy a modern űrpilóta, a megszelídített, de azért seprűnyélen lovagló Boszorkány, vagy a tévé fogmosó Macija. Az író válasza: együttesen. A cselekmény változatos, fordulatos, a Mesemúzeum figuráinak nemcsak a régen megélt kalandok adnak hitelt, de az a bajtársiasság, áldozatkészség is, amellyel az iskolában igazságtalanul bajba jutott kisfiút Lekvár Petit segítik. Az összetartozás vidámsága egy kicsit az Óz-filmet is asszociálja. Dénes Margit kitűnő dalszövege és muzsikája mindig a szituációból fakad, a cselekményt lendíti tovább. Csongrádi Mária a Déryné Színház rendezője állította színpadra a darabot vendégként. Szeme előtt tartva Sztanyiszlavszkij tanácsát: „a gyerekeknek úgy kell játszani, mint a felnőtteknek, csak még jobban”. Színes, de egy pillanatig sem tolakodó ötleteivel ritmusosan pergeti az előadást, hagyja, hogy a mese „eljátssza” magát, de lehetőséget teremt arra is, hogy a gyerekek irányíthassák a cselekményt. Külön szólnunk kell a rendező játékmesteri munkájáról. A prózához szokott, drámákon érlelődött együttes felszabadultan játszik, otthonosnak tűnnek az ének és tánc területén is. Varsányi Marika Lekvár Peti szerepében telitalálat. A fiatal színésznő kedvesen, játékosan, élte a cselekményt. Dráfy Mátyás mackós bájjal hatott János vitézként, Bugár Béla jó ritmusban játszó űrpilóta, Udvardi Annának színes és hatásos játékával sikerült megnyerni a gyermekek rokonszenvét, a kétbalkezes Boszorkány szerepében. Benes Ildikó kicsit affektáló, de jólelkű fogmosó Maci, Zebulon és Dorka távoli, de nem érdemtelen leszármazottja. Tóth László Dirr-durr cirkuszigazgató szerepében egysíkúbb, inkább rutinjával hatott. Lágy pasztell színekkel ecsetelte Bittó Eszter az érzelmes fa alakját, feljegyezzük Ferenczy Anna, Siposs Ernő nevét, Krocsák József koreográfiáját, Platzner Tibor színes és praktikus díszlet- és jelmezterveit, s a zenei munkatárs, Gulyás Sándor karnagy nevét. Utoljára Fazekas T . Imréről, az idős Múzeumőrről. Neki nincs mesefigura elődje, csak éppen együtt játszik a többiekkel. Szuszog, zsörtölődik, ha a többiek űrhajón repülnek, ő szekéren zötyög, de hűsége rendíthetetlen. Arányérzéke kitűnő, még gesztusait is úgy osztja be, hogy pontosan tudja hol a határ. fj. J. Dráfy Mátyás, Fazekas Imre, Bugár Béla és Varsányi Marika a komarnói előadás egyik jelenetében (Nagy László felvétele) Találkozás Képessy Józseffel A szinkronizálás „titka — Éjjel egykor jövök ki a Rádióból, igyekszem hazafelé. Az Astoria előtt valami króm és nikkel kocsiszörnyeteg parkol, alig fér el a Kálvin tér és az aluljáró között. Megállok egy pillanatra, odalép mellém két rendőr. Milyen autó ez, jobb-e mint a Trabant? — eképp társalgunk elmésen, amikor a rend egyik őre felkiált: — Várjon! Egy szót se többet! Fekete szakáll szelleme! Igaz? Mit tehettem egyebet, rábólintottam. Képessy József, a Pannónia Filmstúdió szinkronstábjának tagja mesélte el ezt a kis történetet, annak bizonyításául, hogy nemcsak arcáról, hanem hangjáról is felismerik a színészt az utcán. S nemcsak vele: többi, főként szinkron- és rádiószerepeket vállaló kollégájával és kolléganőjével is megtörténik, hogy boltban, utcán megszólítják őket, gratulálnak egy-egy alakításukhoz. Jelenleg nyolc tagja van a Pannónia Filmstúdió 1967-ben alakult szinkron stábjának: Apor Noémi, Czigány Judit, Dallos Szilvia, Dömsödi János, Győry Ilona, Horváth Pál, Képessy József és Szoó Pál. Képessy József a legrégibb „szinkron-színészek” közül való. — Az első nagyobb munkámat 1949-ben a Revizorban kaptam. A Polgármestert szinkronizáltam — a filmen a nagyszerű szovjet színész Szimonov játszotta ezt a szerepet. Amikor megalakult a szinkronstáb, voltak, akik attól féltek: ezentúl ugyanazokat a hangokat hallják minden filmben, olasz vígjátékban és svéd tragédiában egyaránt. Természetesen nem így történt: a szinkronstúdió már akkor, 1967-ben is évi százhúsz filmet készített, ma pedig már háromszázhatvanat, és ebben a háromszázhatvan filmben több mint hatszáz színész hangját halljuk. — S volt egy olyan félelem is — a színészek között —, hogy az állandó szinkronizálási munkában „elhasználódik a hang” — mondja Képessy József. — De ez nem történik meg akkor, ha a szinkronizálást is jellemszínészi munkának fogjuk fel. Ha nemcsak hangot, lelket, karaktert is adunk a figurának. A szinkronizáláshoz — a beszélgetésből ez derült ki —, elsősorban jó ritmusérzékre van szükség. A színésznek nemcsak a beszéd ritmusát, hanem a gondolatokét, az érzelmekét is vissza kell adni. Akkor jó a szinkron, ha olyan mint egy műfordítás, ha a mű szellemét közvetíti magyarul. — Én tizennyolc évig vártam arra, hogy Jean Gabint szinkronizálhassam— mondja Képessy József. — S amikor módom nyílt rá — már több filmben „dolgoztunk együtt” — lenyűgözött a feladat nagysága. A szicíliaiak klánja című — egyébként nem túl kimagasló — filmben például milyen csodálatos volt az eszköztelensége! Elgondolkoztam azon, ha valami különös szerencse folytán én kaptam volna ezt a szerepet: bizonyára agyonjátszottam volna, minden pillanatát ki akartam volna tölteni. De ahogy Gabin ezt a szerepet eljátszotta, az engem is kötelezett. Persze ez még nem lett volna elég, de nemcsak kötelezett, inspirált is. Föl kellett nőnöm hozzá „ hangban”, s ez talán valamennyire sikerült is. Már nem én: ő szólalt meg magyarul — az én alázatos segítségemmel. Mert a szinkronizálás titka azt hiszem az, hogy nemcsak a szerepet, de a színészt is szinkronizáljuk: először az illető külföldi színész alakjába bújunk bele és így kezdjük az ismerkedést, a barátkozást a szereppel. B. M. ui 18