Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-07 / 36. szám
MEGINT TAPS. Miért foglalkoztat annyit ez a téma? Talán azért, mert a kabaré ránevelt a taps megbecsülésére. Ha egy pár perces tréfa után a függöny taps nélkül megy le, az menthetetlen bukás. Ott nem lehet magyarázkodni, mint a nagy színházakban, hogy mi nem spekulálunk a közönség tetszésére, nem vadászunk hatásra, egy kabarészám életrevalóságát kizárólag a poénjára felhangzó taps hitelesítheti. Éppen ezért, amikor jó negyven esztendeje igazgató voltam a Komikusok Kabaréjában, kitaláltam egy különleges módszert a siker biztosítására. Főpróbán odaálltam a függönyhúzó mellé, és amikor egy-egy tréfában, közel a befejezéshez jól elsült a poén, engedd , mondtam, és már hullott is a függöny. Biztos, hogy a közönség néha hiányolt valamit, az elhagyott véggel itt-ott maradt tisztázatlan vonal, de mit bántam én, amikor elértem, hogy ily módon műsoromban minden számot taps jutalmazott. Módszeremet szívesen átengedem a jelenlegi és eljövendő kabaréigazgatóknak, de óvatosságból megemlítem, hogy a Komikusok Kabaréja egy évad után csődbe jutott és bezárta kapuját. TAPSSAL BEJÖNNI. A népszerűség csalhatatlan jele. Csak a kedvenceit fogadja színpadra lépésükkor tapssal a közönség. Nem csoda, hogy az operett sztárjai mindig is ragaszkodtak a hatásos bejövetelhez. Honthyról az a legenda járja, hogy lépcsőn szeret bejönni, illetve lejönni. Hát ez rágalom. Sok szerepet írtam és átírtam a számára, kitapasztaltam a fortélyait, megismertem a gondolkodását. Dehogyis szereti ő a lépcsőt, még a Deres utcai villájában sem, nemhogy a színpadon. Hannuska megelégszik a legegyszerűbb, legszerényebb bejövetellel, csak egy kívánsága van: előzőleg beszéljenek róla. Sokat. A szubrett, a táncoskomikus, a buffó, a rezonőr, mindenki. Hogy így Fleury, meg úgy Fleury. Fleury ezt mondta, azt mondta. Madame Fleury már elindult, rövidesen megérkezik, és a többi, és a többi... Ha ezek után egy lakáj, vagy egy frakkos úr harsányan bejelenti, hogy Madame Fleury megérkezett és belép Honthy, kíváncsi vagyok, ki az, aki megállja taps nélkül? Jobb, mint a lépcső. A MÉLTATLANUL ELFELEJTETT Sziklay József, aki a két háború között nemcsak mint kitűnő táncoskomikus, hanem mint rendező is nevet szerzett, egyik operettjében sehogyan sem tudott magának jó bejövetelt kialakítani. Már az is rossz volt, hogy vele kezdődött a darab. Függöny fej, főúri kastély hallja, éjszaka, vaksötét. Sziklay betörőt játszott, akinek halkan, lábujhegyen kellett beosonnia. De hát a sötétben, még ha világít is maga előtt egy zseblámpával, nem ismeri föl a közönség és így elmarad az üdvözlő taps. Annak pedig nem szabad elmaradnia. Tapssal kell bejönni. Sziklay Jóska megoldotta a problémát. Mielőtt belépett a színpadra, a kulisszák mögött felordított: — Jövök már, jövök! Aztán halkan, lábujjhegyen beosont, ahogy az már egy betörőhöz illik. De a közönség felismerte jellegzetes hangját és felzúgott a kedvencnek kijáró taps. Ami pedig a logikátlanságot illeti, hogy egy betörő kiabálással felkelti magára a figyelmet, az senkinek nem szúrt szemet. Adódtak az operettek világában ennél vaskosabb értelmetlenségek is. De ez már egy másik téma, talán egyszer majd visszatérek erre is. TAPSSAL ELMENNI. A jó „abgang” a színész számára főnyeremény. Herendy Manci, a nemrég elhunyt szép hangú dizőz, a füttyös primadonna, ahogy fénykorában nevezték, miközben a legzajosabb sikereit aratta, képtelen volt tapssal elmenni. Pedig magánszámaiban, amelyeket egy időben én írtam, sok hálás poén adódott. Hozzá még, ami kabarészínpadon ritkaságszámba ment, könnyedén kivágta a magas cét, meg is kapta rá mindig a tapsot. Remekül utánozta Alpár Gittát, Bársony Rózsit, Rajna Alicet és több népszerű pályatársnőjét, a paródiákra is minden alkalommal „bejött" a taps. De a leghosszabban tartó mindig a fütty után. Csodálatosan tudott fütyülni, egy énekesmadár is tanulhatott tőle. Éppen ezért ügyeltem rá, hogy számaiban alkalma legyen füttyművészetet érvényesíteni. Egy optimista strófa, hogy fütyülök a búra, meg a gondra és már jöhetett a füttykoncert. De arra már nem tudtam rábírni, hogy a füttyel egyúttal fejezze is be a számot, pedig az utána feldübörgő tapsra egy negyedóráig is hajlonghatott volna, ha egyáltalán elereszti a közönség. Nem. Ő ragaszkodott a „búcsústrófá”hoz, amely valahogy így szólt: Kuplémnak vége, ez volt a vége, tehát most búcsúzom. Tapsolj hát nékem, tapsolj csak szépen, te drága publikum ... De a drága publikum nem tapsolt. A füttyre már kitapsolta magát, nem maradt semmi a tenyerekben. Így a művésznő rendszerint taps nélkül távozott. A kabaréban el is neveztük „Herendy-poén”-nak az igazi csattanót követő, húzásra kívánkozó, felesleges toldalékot. Herendy Manci utolsó éveiben viszszavonultan élt. Nyaranként a Szent István körúti eszpresszók teraszán lehetett látni, mindig magányosan és mindig nagyon elegánsan, szinte színpadra készen. Pedig a szereplés már csak az emlékeiben élt. Amikor elment, sehol egy árva szó, egyetlen újság sem emlékezett meg a füttyös primadonnáról. Utolsó útjára is alighanem csak egy-két barátnő és a ház lakói kísérték el. Szegénykém, nem tudott jól elmenni. KELLÉR DEZSŐ Elnézést kérő, leltározok (Naplómból)