Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-13 / 28. szám
élete) megírását akarjuk ösztönözni. Ugyancsak pályázattal tudtuk biztosítani „kamaraszínházunk”, a Zsebrádiószínház megindítását. Ebben az utóbbi időben mind népszerűbbé váló formában, a mintegy húsz perc terjedelmű kishangjátékokhoz éppúgy sikerült új szerzőket toboroznunk, mint ahogy az előbb említett pályázatokban is értünk el a Rádiószínház keretein túlmutató eredményeket: több hangjátékunk színpadi változata szerepel a színházak jövő évi műsorán. — Miután egy-egy szövegkönyv elkészül, van-e még a dramaturgiának beleszólása a megvalósítás munkájába? — Van, de többnyire nem élünk, nem kell élnünk ezzel a jogunkkal. Miután a dramaturg és az író együttműködésének eredményeként és esetleg a rendező észrevételeinek feldolgozásával elkészül a végleges szöveg, a kormányt átadjuk a rendező kezébe. Majd a kész előadást lehallgatjuk. Ez többnyire igazolja előzetes elképzeléseinket. Véleményünket a közös meghallgatás után elmondjuk, néha vitázunk is. Ha az öszszecsapás netán keményebb, az én tisztem, hogy a sebeket bekötözzem, majd az élet rendben folytatódik tovább. — A Rádió elnöksége az elmúlt években létrehozta a Kritikusok díját. A rádiókritikusokból álló zsűrinek módjában áll, hogy többek között évente egy kiemelkedő értékű hangjáték szerzőjének is díjat adjon. Hogyan vélekedik a zsűri eddigi munkájáról? — A kritikusok díjának rangja évről évre emelkedik. A „szakma” számon tartja a döntéseket. Persze, főleg azok, akik kaptak díjat, vagy azok, akik esélyesnek vélték magukat és mégsem kaptak. — Ön szerint az utóbbiak között van-e olyan, aki joggal méltatlankodik? — Azt hiszem, igen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akik megkapták a díjat, nem érdemelték meg. Csakhogy egy íródíj van, ezért holtverseny nem lehetséges; a döntés sokszor egyetlen szavazaton múlik. Nagyon fájlalom például, hogy Szabó Magda Az a szép, fényes nap című, vagy Gyárfás Miklós Kastély csillagfényben című hangjátéka nem kapta meg a kritikusok díját. És hadd említsek egy rendezőt is, akit őszinte sajnálatomra eddig elkerült a díj. Varga Gézáról van szó, akinek képességeiről olyan nemzetközi tekintély is, mint Martin Esslin, a BBC drámai igazgatója nyilatkozott — nemzetközi nyilvánosság előtt — nagy elismeréssel. — Ha a kritikusoknál tartunk, megkérem mondja el véleményét a rádiókritikáról. — Sehol a világon nem jelenik meg annyi rádiókritika, mint nálunk. Főleg a hangjátékokról írnak sokat. Ezeket a kritikákat olykor fordításban megküldjük külföldi partnereinknek, mert a tőlük átvett hangjátékok fogadtatásáról így tájékoztatjuk őket. Nem egyszer mondták, bár nekik lennének ilyen kritikusaik. — Önnek biztosan nem ilyen jó a véleménye a kritikusokról, a kritikákról. — Szó ami szó, nem mindig értek egyet velük. De sohasem neheztelek szigorúságukért. Az elismerés is ettől lesz hitelesebb. Egyébként az elismeréssel sem mindig értek egyet. Akármint van is, sohasem utasítom vissza a kritikát. Úgy vélem, a kritikus nem ellenség, hanem olyan ellenfél, aki történetesen a pálya másik felén játszik. És keményebb, erősebb ellenféllel játszani mindig hasznosabb, mint puhával, engedékennyel. — Az imént szó volt a dramaturgia külföldi kapcsolatairól is. A rádióhallgatók tapasztalatból tudják, hogy évente számos külföldi hangjátékot veszünk át, sugárzunk magyar fordításban és változatban. De vajon milyen az „exportunk”? Ismerik-e külföldön is a magyar hangjátékot? — Mintegy negyven külföldi rádióval állunk rendszeres kapcsolatban. Ennek eredményeként például az elmúlt évben csaknem ötven magyar hangjáték bemutató hangzott el világszerte Kanadától Ausztráliáig. A legjobban megszervezett import-export rendszer a szocialista országok között fejlődött ki; nemcsak szövegkönyveket cserélünk, hanem lehallgatásokkal egybekötött kölcsönös tájékoztatókat is szervezünk. A kiemelkedő értékű műveket érdemes világnyelvekre lefordíttatnunk, mert ha egyszer megindul a körforgás, a külföldi rádiók egymás után veszik át a sikeres műveket. — Az utóbbi időkben melyik hangjátékunkat vették át külföldi rádiók? — Jellegzetesen magyar témákat szoktak kérni tőlünk, de az ilyen darabokat csak ott tűzik műsorra, ahol meg is értik őket. Például Gyárfás Miklós Kastély csillagfényben című hangjátékát a lengyelek azonnal átvették: a hazafiságnak és az árulásnak ez a különös keveréke, amelyről a dráma szól, náluk is jól ismert „történelmi képződmény’’. Karinthy Ferenc hangjátéka, a Hangok az űrben a magányról a társkeresésről szól, ezért — bár a nyugati erkölcsi és filozófiai konzekvenciákkal ellentétes kicsengésű — a nyugati rádiókban találta meg leggyorsabban a helyét: tavaly tizenegy rádió kérte a bemutatás jogát. vágó Péter A boszorkány című rádiószatíráját a „rádióverité” eszközeivel rögzítették. Próba a pagodában. Balra elöl Kőváry Katalin rendező 16 MEZEI ANDRÁS: Mikrofonnal írtam Halálom után címmel néhány hónappal ezelőtt Mezei András eseményjátékot írt, és vett fel magnetofonszalagra egy pszichológus-orvosnőről, aki a férje halála után öngyilkos lett, de életét sikerült megmenteni. Akkor az orvosnő (Dr. Ügeti Magda) és a színészférj (Peti Sándor) neve szándékosan említetten maradt. Az író cikkében most feltárja az eseményjáték megírásának történetét m ikrofonnal írtam? Nem tudom. Lehet, de azt is mondhatnám joggal, hogy a mikrofon írta, hiszen egy készülék be- és kikapcsolása önmagában nem lehet alkotómunka. De hát hogy is írhattam volna tollal vagy mikrofonnal, amikor nem az írója, nem a riportere, hanem résztvevője voltam a drámának, amely a másik „szereplő”, dr. Ligeti Magda „Halála után” kezdődött, pontosan ott, ahol az előző dráma befejeződött. Véget ért. Peti Sándor halála A kívülálló számára érthetetlennek tűnő öngyilkosság és a folytatás: ki kit győz le? Az élet a halált? Vagy a halál az életet? „A pszichológus doktornő, Dr. Ligeti Magda ezúttal önmagán tapasztalhatta, mit jelent az élete értelmét vesztett ember számára valakinek a figyelme, amely mintha a világ figyelme lenne: ne búsulj — mondaná —, látnak és szeretnek téged. Nem hagynak el az emberek. És máris egy lélegzet újra az éltető levegőből. Nem több egy lélegzetnyinél, ahogy a beszélgetésünk indult az igazán „forró nyárban”, azon a fullasztóan meleg estén. — Hogy volt merszem ezt megcsinálni? — Döbbenek meg én is utólag. — Angyal vezetett talán a szakadék szélén, vagy hályogkovács módján; nem tudtam mit teszek? — Rémülök meg most utólag attól a hajszálvékony ösvénytől, amely elválasztott attól a kegyetlenségtől, amit a tapintatoskodás jelenthetett volna ebben az állkapocsbénító beszélgetésben. Talán a csönd, a párbeszéd ritmusa az, melyben a Halálom után drámájának rektorai találkoznak. A szünetek, melyeket nem lehet tervezni, tanulni, hiszen oly egyszeriek, mint minden tragédia. Mi történik itt? Hogy történhetett ez a képtelen, ez a lehetetlen ... Vádlott és vádló? Valló és vallató? Milyen szerepbe sodródtunk akarattal és akarattalanul (?!), hogy képzeletnek is merész: a pszichológus önmagán végez analízist egy mikrofonon és egy magnótekercsen keresztül? A riporterrel, vagyis velem, mint résztvevővel végezteti el önmagán mindazt, amit a betegein próbált ki egy élet praxisában? Nem túlzás ez így? Nem képtelenség azt állítani, hogy a riporteri szerepben rejtve különös, rendhagyó analízist folytattam volna, melynek a célja nem a szétszedés, hanem a szintetizálás?! Ahol a beteg szereplővé, dramaturggá és rendezővé válik, hogy észre se veszi és máris ő maga alkot valamit önmagáról. Vallomás és ítélet volt ez a munka, ha meggondolom: 120 perc dialógus a mikrofon előtt, azután húszszor, harmincszor 120 perc stúdiómunka úgy, hogy az „alany” visszahallgatja a komikumig lassított-gyorsított szöveget. Sir. Zokog, de már felfigyel. Beleszól. Javít, hogy a végefelé már-már viszsza kell tartani önmagát kontrolláló iróniáját, optimizmusát, amellyel meghamisítaná a mélyebbről jövő hang tisztaságát. Érvényét. Valódi ellentmondásait. Micsoda „munkaterápia” alakult ki ebben a különös együttesben?! — Döbbenek rá, így utólag. A dokumentumjáték keletkezésének hiteles dokumentumát is együtt kellene megírni. (Elmondani?) Analizálni és szintetizálni? Miért ne. Hiszen a gyógyító sikerélmény nemcsak a világ figyelme, melyet a mikrofon biztosít, hanem a konstruktív munka, melynek eredményeképp produktum született, és máris megindulnak az elnémult órák. A percmutatók percegéseit hallani. Műszerpultok kattogásában vágók, hangmérnökök tevékenysége. Billeg a kibillent idő, de óráról órára szimmetrikusabb lengéssel hallani szelleme surrogását. — Lehet, hogy mégis érdemes valamiért életben maradni? Fogalmazódik meg a tudat alatt izzó forgatagában, a szavak előtti állapot érzésvilága megengedi az életben maradást. Megengedi, de nem az északok miatt, hanem a sűrített katharzis enyhít a lélek roppant feszültségén és fájdalmán. Enyhül a kibírhatatlan, mely elől nem kell a halál enyhületébe menekülni. Az életet is úgy, ahogy ki lehet bírni, mert micsoda lélekerő kell ahhoz is: az öngyilkossághoz! — Mit mondana mindezekről dr. Ligeti Magda, csaknem egy évvel az események után keményen, kegyetlen őszinteséggel? Mit, a levelek özönére, melyeket a kevésbé szerencsések írnak a sok ezer szoba- és lélekmagányból, akik egy mikrofonnak se mondhatják el, hogy „nagyon fáj!” Akik ily módon se nyerhetnek enyhületet, közfigyelmet, jogot, lehetőséget valami érdemleges, és igenis alkotótevékenységre a nyugdíjazás, az egyedülmaradás, de még a halál küszöbe előtt is! Mert fiatalon sem érdemes, fiatalon se lehet másként életben maradni! Magyar írók hangjátékainak előkészületei Szakonyi Károly a színészekkel, Halász Judittal és Tahi Tóth Lászlóval, és a rendező Solymosi Ottó , Mándy Iván a mikrofon előtt . Bozó László főrendező és Darvas Iván az olvasópróbán MARÓTI LAJOS: » Vallomás a rádióról eg nincs két éve, hogy alig egyhónapos időkülönbséggel két színdarabom került a közönség elé: a budapesti Nemzeti Színház mutatta be (s játszotta majd két évadon át) Az utolsó utáni éjszakát, a győri Kisfaludy Színház pedig Vénasszonyok nyara c. groteszk komédiámat — s e két eseménnyel, legalábbis formailag, drámaíróvá léptem elő ... Hozzátartozik az igazsághoz, amit különben én magam egy pillanatig sem rejtettem véka alá: mindkét színpadi mű a rádióban kezdte pályafutását, a rádiószínházban, rádiódrámaként. Már ez az egyszerű tény is sejteti, mit s mennyit köszönhetek drámaíróként a rádiónak. Nem lenne azonban teljes a kép, ha ennyivel letudnám a dolgot. Mert ahogy utána gondolok, nem csupán a tényleges drámaírói startot, de a drámához való vonzódást is a rádió oltotta belém. Életkörülményeim folytán úgy adódott, hogy igazából, gyakrabban és rendszeresebben csupán egyetemista koromban jutottam el színházba, s ekkor sem túl sűrűn; viszont három kész, már korábban elkövetett „drámai művel” tarsolyomban . . . Egyszóval, előbb volt a vonzódás és csak jóval később a színház: a dráma iránti buzgóságot és akkoriban majdnem reménytelen szerelmet vitathatatlanul a rádiónak köszönhetem, melynek kölyök korom óta legalább oly buzgó hallgatója voltam, mint amilyen odaadással a mai gyerekek a tévén csüggenek. A rádió jóvoltából csodálkoztam rá először, hogy egy ember beszéde jellemet ábrázol, két ember párbeszéde szituációt, két szituáció egymásutánja történést, az alkalmasan választott történések sora pedig a logikának és váratlanságnak azt az ötvöző-feszítő egységét, amit mai fejjel „drámá”-nak hívok. rádiódráma különben szinte végigkísérte eddigi írói pályámat. Első „megjelenésem” is a rádió színpadán zajlott le, még jóval korábban, mintsem írói pályakezdésemet számíthatom: reményteljes fizikus jelölt egyetemistaként rádiójáték-sorozatban dolgoztam fel Verne Gyula Utazás a Holdban c. regényét... És a rádió segítette nyilvánosságra első „drámai műnek” szánt írásomat, a Sínek c. egyfelvonásost: ez a groteszk politikai parabola megírásakor (1965-ben) nemhogy előadásra, de még folyóiratközlésre sem vergődött. (Ez alatt a vonat alatt nincsenek sínek, s minden vezetőnek a saját fejével kell gondolkodnia, hogy célba érjen — ez volt a mondanivalója, s persze a szocializmus vonatáról), gondolatai azonban pár év múltán váratlan aktualitást nyertek. És ekkor ismét a rádió, a dramaturgia egyik vezető munkatársa még emlékezett a Sínekre — elkészült a rádióváltozat és bemutattatott. Ez volt az első önálló hangjátékom. A másodikat már egy sereg színházi ajánlat követte. Három „nagy” és egy kis hangjáték meg egy átdolgozás (hiszen kolostorregényem rádióadaptációját sem hagyhatom ki a sorból): ez volt az én drámaírói alapiskolám, rádiódrámának önmagával kell kicsiholnia a műnek szóló rokonszenv ama lelki készségét, amelyet az „igazi” színház látogatója eleve magával visz, amint ünneplőbe öltözötten és élményre készen belép a nézőtérre, s önkénytelenül halkabbra fogja hangját a kezdetet jelző gongütés előtti várakozásteljes percekben ... Aztán: a színpadon a látvány szépsége, színes mozgalmassága képes feledtetni a rácsodálkozó nézővel a drámai mű esetleges apró döccenéseit — a rádiódráma nem döcöghet, mert nincs feledtető-megbocsáttató látványosság (igaz viszont, hogy — ha egyszer sikerült megfognia és saját rendszerébe ragadnia a hallgatót —, a rádiódráma biztonsággal építhet a hallgató fantáziájára, melyet itt nem korlátoz a valós díszlet és jelmez konkretizált adottsága) ... Mondom, szigorú műfaj ez — de talán épp ezért oly izgalmas kaland a művelése. 17