Film Színház Muzsika Évkönyv, 1974
Rátkai Márton: Az én emlékeim
hatom: a közeljövőben sem lesz kiépítve a sajtóval való összeköttetésem, ezt mindig átengedem a strébereknek, a gyáváknak, akik félnek a „holnaptól”, akik fejfájást kapnak, ha a hét valamelyik napján nem látják kinyomtatva azt a bizonyos cikkecskét vagy hírecskét, amely intimen elsuttogja a nagy férfiúról vagy hölgyről mindazt , aminek a színpadhoz semmi, de semmi köze, s amely még az érdemeset is inkább apasztja, mint ennek dicsőségében. Ha megírnám emlékezéseimet, csak azért tenném, hogy egyszer végre megmondjam mindazt, amit eddig minden igazgatónak, rendezőnek, írónak, zenésznek a háta megett mondtak. Megpróbálnám ebből leszűrni a tényleges valót, hogy ez vagy az a róla szóló megállapítás, ítélet vagy vélemény mennyire fedi a szerintem és az igazán hozzáértők szerint a valót. Nem lenne egészen érdektelen közzétenni olyan leveleket, amelyek sok-sok nem képzelt dolgokat tárnának a közönség elé ... írni Heltairól, Molnárról, Lengyelről, Fodorról, Bus Feketéről, Orbókról, Móriczról, Herczegről, Zilahyról, Jacobiról, Szirmairól, Kálmán Imréről, Kacsóhról, Buttykairól, Lehárról, Faliról, Beöthy Lászlóról, Lázár Ödönről, Ditróiról, a Faludiakról, Blumenthalról, Roboz Imréről, Jób Dánielről, Bárdosról, szegény Tarnai Ernőről, Bródy Pálról és Wertheimer Elemérről. . . Szilágyi Lászlóról és Eisemann Miskáról ... Aztán Fedákról, Péchyről, Lábassról, Kosáryról, Somogyi Nusiról, Kertész Dezsőről, Vály Ilonáról, Király Ernőről, az öreg Latabárról és két fiáról, Csortosról, Törzsről és mindazokról, akikkel életemben dolgoztam és sokszor érintkeztem színpadi vagy magánéletemben ... A gyermekkor A dallal ellentétben, nem a rózsabokorban jöttem a világra, hanem egy Nagydiófa utcai bérház kis kétszobás, nem összkomfortos lakásában, mint édesanyám mesélte, egy novemberi szürkén mocskos, felhős hajnal 6-ik órájában. A külső szobában ültek a jövendő nagyszülők, nagynénik (kettő) és egy nagybácsi és még egy férfi volt ott. Egy 185 cm magas, szép, domború homlokú, széles vállú, gerenda egyenes szál ember, mélyen fekvő kék szemekkel a 80-as évek divatos, ovális, rövidre nyírott körszakállával feltűnően nyugtalanul viselkedett... Felállt a székről, amelyen szorongva ült, lábujjhegyen osont be a másik, a belső szobába, ahonnan újból kilépett. A kint levők tágra nyílt szemekkel és reszelő, szárazra mart torokkal, suttogva kérdezték: „Na, mi van?” Nem akarom az olvasót soká kétségben hagyni az iránt, hogy a fent leírt férfinak milyen jogoknál fogva volt szabad bejárata abba a szentélybe, ahová most volt megérkezendő a nagy mystériumi lét után egy kis utas! Önök eltalálták — a férfiú nem volt sem orvos, sem semmi egyéb funkcionáriusa az elkövetkezőknek, de igenis okozója mindannak, amiért itt szülőkből nagyszülők és leánykákból nagynénik lesznek —, a férfiú az én jövendőbeli édesapám volt. Első éves akadémista korában 1901. január 8-án 1903-ban, amikor a Magyar Színház tagjai sorába szerződtette