Film Színház Muzsika, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-04 / 1. szám
Barbárok GORKIJ-BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN Talányos, nehezen értelmezhető műnek tartották a színházi világban Gorkijnak ezt a drámáját, s tán ezért is kerülték. Hiszen még arra sem egyszerű válaszolni, kiket tekint s nevez Gorkij „barbároknak”? A játék színhelyéül választott isten háta mögötti kisváros régi lakóit, tunya nemeseit, unatkozó, tétlen, álkonfliktusokba bonyolódó kispolgár-értelmiségét, korrupt polgár-hivatalnokait vagy a városka állóvizét fölkavaró, kívülről jött vasútépítőket, akik egy másfajta élet programjával érkeznek, de személyiségük nincs harmóniában ezzel az új programmal? A mű szövege szerint, egy tragikus pillanat után a helybéliek nevezik barbároknak az ideérkezetteket, míg emezek vadembereknek nézik s mondják a „régieket”. De vajon Gorkij, ő maga, kit ítél meg? A Barbárok az 1905-ös oroszországi forradalom bukása után született, annak egyik írói reflexiójaként. A műben nemcsak Gorkij fájdalma és keserűsége visszhangzik, de a kutató szándék is jelen van: kik, miféle emberek lehetnek alkalmasak egy gondolat továbbépítésére? A forradalom időleges bukása után, az új helyzetben kivel köthet szövetséget a munkás, aki bár ebben a drámában személyesen nincs jelen, de akinek történelmi jelenléte áthatja az egész művet. Gorkij ezzel a szemmel vizsgálja művének szereplőit, s noha egy-két kitörni vágyó, tisztességes fiatalban fölcsillantja az értelmes és tevékeny élet lehetőségét, főszereplői nem állják meg szigorú mércéjét. Gondolatokban, életvitelben, eszményekben és érzelmekben zűrzavar és bizonytalanság jellemzi őket. Itt mindenki másként képzeli el a világot — ha ugyan van róla képe —, mindenki mást akar és mindenki mást szeret. S ezek a szerelmek is: megfogalmazhatatlan vágyak, valami mást helyettesítő indulatok s a kielégítetlen képzelet szülte őket, s nem a valóság. Ezt ismeri fel Nagyezsda, az adófelügyelő regényekből élő, magát a regények világába képzelő felesége, a dráma egyik legjellegzetesebben „orosz” nőalakja, akinek a felismerés után — a csalódás után — nem marad más választása, mint az öngyilkosság. Ez a tragikus epizód azonban, bár záróakkordja, nem lényege a drámának. A lényeg: a kor bizonyos típusainak írói mérése, vizsgálata. S e szellemi-érzelmi nyomozásban Gorkijt jobban érdekli „az új emberek” karaktere, mint azoké, akiket Csehov „tűnt emberek”-ként jellemzett, s magának Gorkijnak a megítélése szerint felülmúlhatatlanul ábrázolt. Talán e Csehov iránti — és Gorkijnál ugyancsak ritka — elragadtatás, csodálat van jelen a „vidékiek” e drámabeli rajzában, s ettől érezzük úgy néha, hogy Csehov is szól a színpadról. Mert a gorkiji közlés lényegét a Barbárokban „az új emberek” hordozzák. Legelsőbb a két vasútépítő mérnök, Ciganov és Cserkun. Nekik kellene e trojkás-vodkás, megmerevedett életet újjáformálni, nemcsak a vasút hangjával, gőzével, gyorsaságával, de önmaguk példájával. S ők is megbuknak a mércén — ezért barbárok. Cserkun a mű első jeleneteiben mintha még megfelelne a gorkiji igénynek. Koncepciózus, határozott, őszinteségre törekvő, ha kell szóval, ha úgy fordul, akár ütéssel is szinte ki akarja pofozni tunyaságukból, hazug és álmos világukból a helybeli „volt embereket”. Ebben a határozott, céltudatos fiatal férfiban véli megtalálni Nagyezsda a maga regényhősét. Beleszeret. És Cserkun megriad, önmagától, a következményektől, a felelősségtől. Közvetve hát éppen az ő riadalma — belső gyávaságának lelepleződése — okozza a tragédiát. Ciganov egyszerűbb képlet. Kiégett, elhasznált, cinikus világpolgár. Ő azután bizonyosan alkalmatlan a környező világ áthangolására. Pedig íróilag „szépen díszített” figura: okos, szellemes, játékos. Gorkij minden esélyt megad neki. Ám a darab e leghatásosabb szerepe éppen azért formálódott annyi gonddal, hogy Ciganov ellentmondásosságában a legemlékezetesebben érvényesüljön az írói ítélet, ezzel a magatartással nem lehet közelíteni az orosz valósághoz. De a későbbi korok valóságához sem. Ez a mű hangsúlyos időszerű mondandója. Gorkij egy írótársának, Szkitalecnek címzett levelében mondja: „... dekadensnek lenni olyan szégyen, mint vérbajban megbetegedni”. A gorkiji haragot és fájdalmat, a Barbárok ítélő szándékát pontosan érzékeli, s a mű alapos elemzése után finom, hatásos eszközökkel fogalmazza színpadra Horvai István. Rendezői felfogásának erényei mindenekelőtt a három talán legfontosabb színpadi figurában érvényesülnek. Szegedi Erika a vágyak erejével, s Nagyezsda szép lobbanékonyságával hitelesíti a tragédiát. Somogyvári Rudolf remek Ciganov: teljes karakterrajzot ad erről a cinikus emberről, s úgy tudja megidézni azokat a pillanatokat is, amelyekben magához hangolja hallgatóságát, hogy közben érvényesíti a gorkiji ítéletet. Koncz Gábor játssza Cserkunt: markáns, erőteljes. Talán csak ott marad némiképp adósunk, ahol bizonyítania kellene, hogy Nagyezsda halála egyúttal Cserkun bukása is. Az összehangolt együttes Borovszkij praktikus, légkört teremtő díszletei között, a legjobb értelemben fölfogott, hatásos előadást produkált. Hámori Ottó Két jelenet az előadásból. Cserkun mérnök (Koncz Gábor) és Nagyezsda (Szegedi Erika), Ciganov (Somogyvári Rudolf) (MTI-fotó: Keleti Éva felv.)