Film Színház Muzsika, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-05 / 6. szám
TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ JEGYZETEK A HÉTRŐL Játékok Nem új dolog, nem tudunk játszani. A tévében legalábbis nem. Okát kellene nyomozni, különben igazán érthetetlen a jelenség, hiszen amilyen komoly, sok nehéz próbát kiállt népség volnánk, ugyanúgy tudnivaló rólunk az is, hogy amikor alkalmunk és anyagunk van hozzá, tréfálkoznunk, játszunk. Azt az embert, aki nem érti a tréfát, valamiképpen távol is tartja magától a közösség. Hallom a strandon, s a téren sakkozók játékot kísérő szövegeit, baráti társaságok féléjszakán át tartó mosolygós beszélgetéseit, filléres alapon zsugázók forintos ugratásait, percnyi szünetekben hatalmas nevetésekben találkozó munkahelyi „kisközösségek” zsongását. Játék és derű valahogy mindig összefügg. Csak éppen a televíziós játékok, vetélkedők láttán nem érzek kényszert a mosolyra. Miként általában a játék résztvevői sem. Mi lehet az oka, hogy minden jószándékú kezdemény, igyekezet ellenére ezek a teljes műsor struktúrájában is oly lényeges szerepre szánt vetélkedők vagy abba fulladnak bele, hogy túldimenzionáltak, vagy abba, hogy izgalom és tét híján jelentéktelenné lesznek. Nem kellene erről sokat beszélni, ha nem éreznénk valamennyien, hogy milyen ígéretes lehetőségek rejlenek ebben a jellegzetesen televíziós műfajban. HÁROM JÁTÉK Akár e héten is három „játék” és több áljáték adott anyagot az efféle meditációkhoz. Láttukra az jut a hivatásos néző eszébe, hogy az első televíziós tévedés a „tét” körül keresendő: hajlamosak volnánk azt hinni, hogy a tévé játékmesterei összetévesztik a pénzt (s annak többféle előfordulását) a játék tétjével. Pedig hát egy féléjszakán át tartó baráti kártyaparti össznyereménye nem haladja meg a „Fő a feje” című — bocsánat a szóért — suta játék egyetlen harmincforintos zsetonjának „értékét”. Amaz mégis csupa izgalom, szenvedély. Emez meg tele kudarccal s néha, fáj-' dalom, megszégyenüléssel. Szemléleti vita ez közöttünk. Kétféleképpen is. Először ezekben a pénzügyekben, mondhatni készpénzügyekben, azután a pénzértékűekben, egy színes televízió ingyenes bérleményében, vagy „ingyenes” külföldi utazásokban. (E két utóbbi esetben a hét két másik játékára utalunk, a „Lehet egy kérdéssel több” címűre és a „Soha jobb kor”-ra.) Mintha játékainkat is áthatná a fogyasztói szemlélet. Valamikor nem sok idővel ezelőtt kajánul tréfálkoztunk némely nyugati televíziók kvízjátékain, botrányokon, manipulációkon, s azon, hogy mindez azért fordulhat elő, mert az ottani televíziók egyrészt üzleti vállalkozások, másrészt a szerencse és a gyors meggazdagodás illúziójának társadalmi propagátorai. Az efféle jelenséggel nem azt az érvet kellene szembeállítani, hogy bezzeg nálunk aztán még akkor sem lehet egy ilyen játékon meggazdagodni, ha valaki egy bozontos szemöldökből kitalálja, hogy a kép másik tizenöt takart kockája alatt rejlő kép a világhírű írót ábrázolja. De még egy színes televízió egy-két hónapos alkalmi birtoklásának jogát is el lehet veszíteni, ha az ember egy vetített kép alapján nem tud különbséget tenni a polip tapadói és egy baktériumtenyészet között. Ilyenkor azután elküldik a játszani hajlandó embert a játékvezetői asztaltól, s ha pusztán attól még nem érezné magát elég kínosan, hogy — nem önhibájából — kudarcot vallott, hát utánaszólnak, azért azt a harmincforintos zsetont csak vigye el, vagy ... azért egy mikrofon még önnek is jár .. . Nem a játékvezetők udvariasságáról van szó. Ők udvariasak és barátságosak és annyira átérzik a szituáció kényszeredettségét, hogy a játékossal meg a sok százezer nézővel együtt maguk is feszengenek. A játékot nem találtuk meg. Hagyjuk ezeket a harminc forintokat, meg öklömnyi vigaszdíjakat. Hagyjuk ezeket a padból való kiszólításokat, feleléseket és osztályzásokat. Játsszunk felszabadultan, nagyobbstílűen, s ne pénzért de önmagunk és egymás szórakoztatásáért. Az a feszesség, olykor türelmetlen légkör, amely ezeket a játékokat kíséri. A hét műsorából: ESŐS NYÁR (Felföldi László és Borbás Gabi) talán összefügg a szűkreszabott idővel is. Bizonyosan volna ott a játékra vállalkozók között olyan barátunk is, aki beleélné magát a játékba — pusztán a játék öröméért, izgalmáért —, ha időt adnának rá. (Esetleg a műsoridő végén, vagy egy szabadabb műsorkonstrukcióban, hogy ne kelljen minduntalan fenyegetni a játékost és nézőt, még negyven másodpercünk van, talán egy kérdésre még ...) A játék kényszeredettsége következik — ki tudja hányszor elmondjuk még — vizsgajellegéből is. A mostanában műsoron levő játékoknál ez a „vizsgázás” talán legkevésbé mégis éppen ott zavar, ahol ez a jelleg a leghangsúlyosabb. A „Soha jobb kor” bevallottan: műveltségi vetélkedő. A magyarázat egyszerű. Itt olyan játékosokkal találkozunk, akik valóban játszanak, akik élvezik a játékot, akik imponáló tudásukat valóban a játék eszközének tekintik és sokkal jobban izgatja őket a „játék-feladat” megoldása, mint a „helyes válasz” révén nyerhető akármi. Okosabb emberek annál, semhogy a nyereségért szeretnének játszani, ők már nyertek — a nézőnél. Ennyit a játékról. Tudván, hogy játékot kitalálni, ügyesen bonyolítani — a nagy nyilvánosság előtt — bizony nehéz szakma. Ám nem nehezebb, mint bármilyen más műfajban megközelíteni az igazságot. Miként tette a MAI TELEPESEK című dokumentumfilm alkotóközössége (Koós Béla szerkesztő, Szegvári Katalin riporter, Váncsa Lajos operatőr, Vitézy László rendező). A film történetét talán elég egy-két emlékeztető szóval fölidézni: egy termelőszövetkezeti elnök szokatlan módszerekkel kísérletezik, hogy megakadályozza falujának, szövetkezetének elnéptelenedését. Vállalja a lehetséges konfliktusokat, az esetleges számonkérést, olykor a népszerűtlenséget, nem kérkedik, ha mégis — tények bizonysága — neki volt igaza; időleges kudarc vagy tartós siker nem változtat emberi tartásában. Hisz abban, amit hite szerint meg kell tennie — és teszi is. Csendes köznapi példa. Azaz hát csendes a mód, ahogy a maga helyét, hivatását a világban felfogja. A róla, küzdelmeiről szóló filmet nézve az ember reméli, hogy a tévé munkatársai — ha nemcsak az idillt s nemcsak a bajt keresik — sok hasonló példát mutathatnak fel a szórakozás mellett a valóság mélyebb megismerésének igényével is élő nézőknek. H. O.