Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-07-02 / 27. szám
ÚJ FILMEK A MOZIK MŰSORÁN Kaland a filmvásznon A nyári műsortól voltaképpen nemigen várunk mást, mint könnyed szórakozást — ki-ki szájíze szerint. Ez a kalandfilmek, a vígjátékok évada. Heti műsorunkban mégis egyetlen kalandfilmre akadunk, az igazi kaland — úgy tetszik — a moziban vár ránk a Hotel Pacific című lengyel filmmel. Ugyanis ezúttal nem „nyári filmről” van szó. Janusz Majewski tulajdonképpen olyasmire vállalkozott, amit az irodalomban fejlődés regénynek nevezünk. Hőse, egy pincérfiú alakuló életsorsán keresztül egy zárt társadalmi réteget is föl kíván vázolni, ám a hangsúly mégis csak a fiú erkölcsi, szellemi fejlődésén van. Könnyűszerrel mondhatnánk azt is, hogy a rendező a történetben bizonyos mértékig parabolát is lát, amely parabola szélesebb — majdhogynem társadalmi — érvényű. Ez azonban kissé erőszakolt gondolat, kivált, ha tudjuk, hogy a film alapanyagát Henryk Worcell Elátkozott hely című regénye szolgáltatta. (Sajnos, ismét egy olyan esettel állunk szemben, ahol a szinkronizálásban-feliratozásban a film indokolatlanul címet váltott.) Worcell anyagát saját életéből merítette, nem valószínű, hogy mindezt kizárólag a parabola kedvéért. Tehát a történet elsődleges közelítési síkján is általánosan érvényes gondolatokkal találkozunk. Nyilvánvaló, hogy a különböző szakipari tanulók helyzete a század első évtizedeiben a világ minden pontján nagyjából azonos lehetett. A mesterek vagy legények (esetünkben: pincérek és főurak) ugyanúgy gyötörték, kínozták őket, ahogy korábban azokat is mestereik. Generációról generációra szállt a nyomorúság: értelmetlen kegyetlenkedéssel törleszteni az elszenvedettekért ott is, ahol éppen segíteni kéne. Ez a morál a világ képletre egyszerűsítésén alapul, mindenki, aki a világot csak egy kicsit is bonyolultabbnak sejti, már alkalmatlannak, hiányosnak, elnagyoltnak érzi ezt a képletet. A Marek Kondrat által emlékezetesen, hitelesen alakított pincérfiú természetes falusi naivitásában is jóval gazdagabb, színesebb, emberibb világkép él, csoda-e hát, hogy elfogadhatatlannak érez bárminemű megoldó képletet. Kivált elfogadhatatlannak olyat, amely verésen, ütlegeken, egymás állandó megalázásán, megfélemlítésén alapszik. Nem is képes fölfogni, hogy létezhet olyan ember, aki csak ily módon képes megélni életét. Számára a mármár szadista rangidős pincér, Fornalski (Roman Wilhelmi) is hihetetlen állandó durvaságaival, sejti a mögötte lapuló emberi gyöngeséget. Ez a felismerés vezeti oda, hogy még jogos bosszújáról is lemond, inkább átadja a teret másoknak. Törvényszerű, hogy az ilyen zárt struktúrák, mint ez a szállodai étterem is, kitermeljék tagadóikat, kikezdőiket. De törvényszerű az is, hogy erejük segítségével leteperjék, jobb esetben kivessék magukból a forradalminak tetsző gondolatot és gondolkodót. A pincérfiút — milyen pontos megfigyelés — nem az döbbenti rá a menekvés szükségességére, hogy itt bármikor összeverhetik, megalázhatják, hogy idősebb kollégái, a vendégek egyaránt kapcarongynak tekinthetik, mert ezt még elviselné. Ennyi tűrést — valószínű neveltetése folytán — sikerült otthon összeszednie. Amikor azonban ráébred, hogy előbb-utóbb ő is azonosul ezzel a világgal, ugyanúgy gyötri majd az alárendelt tanulókat, megriad magától. Menekvése tehát kétszeresen indokolt. Janusz Majewski ügyes mikrorealista, apró, villanásnyi jellemzésekkel tud mindenkor finoman igazítani a fölrajzolt képen. A pincérfiú a gyötrelem óráiban szépségre, gyöngédségre áhítozik, társai rafinált módszereit találják ki a pofonok elől való menekvéseknek és az apró bosszúállásoknak egyaránt. Sőt, maguk a pincérek sem csupán fekete bárányok; a rendező alkalmat tud keríteni rá, hogy őket is gyarló, ám emberi teljességükben villantsa föl. Ez a mindenkori hitelesség alighanem a legnagyobb erénye ennek a lengyel—csehszlovák koprodukcióban készült filmnek. Ehhez a hitelességhez érzésünk szerint jelentősen hozzájárul Miroslav Ondricek kitűnő fényképezése, akit már az Egy szöszi szerelme című filmből is ismerhetünk. Sőt, ugyancsak ezért dolgozik a kitűnő szereplőgárda, amelyből még Roman Skamene, Jaroslava Schullerová, Stanislava Celinska is emlékezetes marad. A Hotel Pacific jóval több könnyed szórakozásnál, elgondolkodtató és tiszta alkotás. Verne Gyula Két év vakáció című regényéhez viszont kifejezetten szórakoztatási szándékkal nyúltak a Kaland a szigeten című román-francia film alkotói. E sorok írója reméli, hogy az a közönség amelyik majd moziban nézi (ezek elsősorban természetesen tinédzser korúak lesznek), minden tekercsét láthatja a filmnek, nem úgy, mint ő a sajtóvetítésen. Mert bizony itt minden tekercs újabb és újabb, izgalmasnál izgalmasabb kalandot rejt. Felnőtt fejjel természetesen ezek a kalandok nemigen különíthetők el — mondjuk — a Kincses sziget kalandjaitól, de hát nem is ezen van a hangsúly. Inkább azon, hogy milyen remek kamaszszínészeket válogatott össze Gilles Grangier és Sergiu Nicolaescu, a film két rendezője. Egy percig nem lehet kétséges, hogy ezek a talpraesett fiúk hipp-hopp megoldanak minden bonyolult szituációt és a kalózok úgy megkapják a magukét, hogy attól kódolnak. Mert a kincskeresés bizony mindig rossz erkölcsöket von maga után, a sablonok szerint (és ezek bizonyos értelemben a valóság sablonjai is) vér tapad hozzá, kapzsiság, csalás, hazugság. KALAND A SZIGETEN: kalandkeresők és kalózok békés egymás mellett élésben