Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-10-15 / 42. szám
Vitéz László a régi ÁLLAMI BÁBSZÍNHÁZ: Vásári bábkomédiák Felőlem üthetik bábkomédiák hősei a világ minden piacán, vásárterén, csupálhatják a sárkányt, a tolvajt pálcával, bottal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel, szívemhez legközelebb a népligeti Vitéz László palacsintasütő serpenyője férkőzött: minden rendű és rangú ördögöt igazán legyőzni csak ezzel lehet! A viszontlátás, meg kell vallanom, igaz boldogsággal tölt el. Négy évtizednél több is múlt el azóta, hogy Vitéz Lászlót először láttam, a Népligetben persze. Nem messze onnét, ahol ma már a planetárium áll. Lehet, hogy a csillagok azóta öregedtek, ám Vitéz László a régi. S a kedvünk is, az örömünk is, ahogyan fogadjuk. Azt hiszem, mindannyiunk belső zsebében egy láthatatlan palacsintasütő lapul. Vitéz László vendégként szerepel az Állami Bábszínházban, „gazdájával”, Kemény Henrikkel, a Népművészet Mesterével, a Kemény család hagyományának folytatójával együtt. Az angol Punch, a bajor Kaspers, a francia Guignol, s az orosz Petruska között. Ez aztán a nagy család! Hét határon át is tarthatják egymással az atyafiságot. Hisz mindannyian a jóért csatáznak a rossz ellen. És mert vásárokon, piacokon a nép szurkolt nekik, s a nép bíztatta őket. ők győztek, ők győznek mindig. Örök furfangosok, örök derűlátók. Az öt vásári komédiát Jékely Zoltán tündérien játszadozó versei foglalják keretbe. Ezt a keretjátékot Pataky Imre játssza el, amolyan vásári kikiáltó módján. S közben szól Tamássy Zdenkó báb-hangulatú s az adott szellemi tájat idéző muzsikája. (A keretjátékot Szőnyi Kató rendezte , a Kasperl-játéknak s a Petruska házasságáról szóló komédiának is a rendezője.) Az angol Punch kezdi a sort, viaskodása a sárkánnyal jól indítja az előadást. (Rendező: Kovács Gyula, ő rendezte a Meglopott tolvajok című Guignol-históriát is.) A Kasperi majombőrben című bajor marionett játék intellektuálisabb világa tán valamivel kevésbé hatásos — lehet, terjedelmi okokból —, mint a többi jelenet. Miközben nézem, eszembe kell, hogy jusson a Faust is, aminthogy a Meglopott tolvajok jellegzetes franciasága Harpagont idézi föl az uzsorás Gripardin alakjában. (Persze, csak távolról.) Petruska ugrabugraságával, csipogásával ismét förgeteges hangulat támad színpadon s nézőtéren örülünk Bródy Vera emberi bábjainak. Koós Iván alkalmatos díszleteinek. Varanyi Lajos, Kássa Melinda, Erdős István, Szakály Márta, Gyurkó Henrik alakításainak. Mindannyian fölvonulnak a színpadon, előadás végeztével, bábokkal a kezükben. És ekkor, Kemény Henrik kezében, ismét látjuk Vitéz Lászlót. Szeretjük a messzi rokonságot, de szívünk — s ez természetes! — elsősorban hozzá húz. Punch, Kasperl, Guignol, Petruska: mindnyájan a miénk ők. De Vitéz László a legmiénkebb. És amíg lesznek ördögök, mi vele együtt csatázunk. És győzünk. Egy szál palacsintasütővel. (déel) Oltárszerű dobogót látunk az előtérben, mögötte kétoldalt lépcsősor, homályba vesző archaikus épülettömeg, fent, középen, ajtó, a nyílásában gomolygó sötétség. Szigorú, komor szimmetria. Fehér Miklós díszlete az első pillanatokban természetes egyszerűséggel sugározza Aiszkhülosz ősvilági monumentalizmusát, később azonban szereplők jőnek a színpadra, s általuk a varázs darabokra törik. A Perzsák előadása igen jó, amíg nem kezdődik el, ám ez a színvonal az első mondatoknál hanyatlani kezd. Gáli László rendezésének a szándékai érthetők, követhetők, sőt elfogadhatók, csak hát a valóraváltásuk kevéssé sikeres. Érezhető, hogy a színpadon celebrált szertartások a darab világvégi hangulatait kívánnák előidézni, éspedig tiszteletre méltó erőfeszítéssel, azonban Dareiosz tagbaszakadt árnyán kívül egyéb nem jelenik meg, ő is a tizenkettedik órában jó, azon a ponton, amikor a rítus önmaga paródiájába kezd átfordulni. Tudniillik ebből a rítusból valami hiányzik, ami hitelessé tehetné, borzongatóvá, mágikus erejűvé. Az ilyen megkoreografált ceremóniák rendezése csak látszólag könnyű, valójában alighanem az egyik legbonyolultabb feladat Aiszkhülosznál viszont tényleg szükséges. Szerb Antal írja, hogy az ő — Aiszkhülosz — költészetében „... van valami ősvilági borzadás, valami gyökereiben Homérosnál régebbi félelem a sötét hatalmaktól és mintha ezeknek az őshatalmaknak, titánoknak, Eryniseknek, föld-istennőknek, Ókeanos lányainak ihletése volna olykor érezhető költészetének komor pompájában. Homályos, sejtelmes költészet: álmok, jóslatok és kísérteties emlékezések elmossák benne a jelent és a valóságérzést. Alakjai csak relief szerűen domborodnak ki a kórus állandó panaszából és a tragédia magaslati pontjain a kórus gyásza mindent elönt fekete áradatával. A fekete ár sziklákat görget alá, monumentális hasonlatokat, mázsás felkiáltásokat, hatalmas öszszetett szavakat.” — Hogy mindez miképp volna megvalósítható a színpadon, arról a jelen recenzió szerzőjének fogalma sincs, de alighanem bizonyosra vehető, hogy a statisztikák érthetetlenül kántáló szavalókórusa, a permanens jajgatás és az üstdobok fülsiketítő tremolója nem elég. Van ugyanis egy nem elhanyagolható nehézség, mellyel a görögök színpadra állításakor minden rendezőnek szembe kell nézni; az tudniillik, hogy az ókori néző tudatában közvetlenül, evidenciaként volt jelen az antik tragédiák természetes közege, a mítosz, s ugyanez a mai nézőből hiányzik. Hovatovább a mitológiai ismeretek is hiá-Timeo Dannos PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ: Perzsák, Trójai nők Egy a vásári bábkomédiákból: Punch és a sárkány Jelenet a Trójai nőkből: Miklósy Judit és Dávid Kiss Ferenc