Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-12-17 / 51. szám
TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ — ■■■■■„.■■n TELEVÍZIÓ -« HOL TART POÓR KLÁRI? Egy régi fiatal ismerős minden, amitől érdekes, íz Legközelebb 1978. január elsején találkozunk a képernyőn Poór Klárival ő lesz aznap a Hét című adás műsorvezetője és egyik riportere. Ez az adás az 1977-es év eseményeit összegezi, mérlegeli, s ennek a programnak a keretében Poór Klári több miniszterrel is interjút folytat. Mi ennek a munkának az előkészületei közben kerestük fel a Hét szerkesztőségében, miként összegezi eddigi saját tizenöt éves televíziós pályafutását és azzal kapcsolatos gondolatait — 1962-ben bemondónőként kezdtem. Sok szép és okos nő jelentkezett akkor erre az állásra, máig sem értem, miért éppen engem vettek fel Egyszer beszédbe elegyedett velem a TV folyosóján Déri Károly, az ipari rovat vezetője. Kaptam tőle egy egészen kis feladatot, próbaképpen. Sikerült, így kezdődött a riporteri pályafutásom. Aztán a szórakoztató osztály következett 1968—69-ben. — Valóban emlékszünk a jó humorú Poór Klárira, aki show-műsorok konferansziéjaként sokat szerepelt a képernyőn. — A második táncdalfesztivált is én konferáltam. Hallatlanul vonzó lehetőséget jelentett ez számomra, annál is inkább, mert szeretem a jó zenét, akár könnyű, akár komoly. Sokáig zongoráztam is. Egészen prózai dolog miatt hagytam abba: eltört a kisujjam. — Annak idején sok műsort készített az NDK televíziója számára is. Sőt, úgy tudjuk, szó volt arról is, hogy ott dolgozik néhány évet. — Igen, így volt. De annak, hogy semmi sem lett belőle, két oka van. Egyrészt szűk volt a felkínált lehetőség. Csak szórakoztató műsorokban szerepelhettem volna, márpedig az én érdeklődésem sokirányú, s úgy érzem, hogy a politikai riporteri munka és a könynyű műfajban való közreműködés egyáltalán nem zárja ki egymást. A másik visszatartó ok az volt, hogy úgy éreztem, két-három évi kinntartózkodás után nehezen találom meg újra a helyemet itthon, a Magyar Televízióban. — Mi térítette el végül is a könnyű műfajtól? — Amikor a szórakoztató osztályon dolgoztam, elindult egy sorozat. Családi félkör volt a címe. Játék, ének, tánc, zene, interjú, élénken reagáló közönség a stúdióban — volt abban zalmas lehetett volna. Én voltam a műsorvezető, Orosz Adél, Szász Endre és még sok ismert művész volt a partnerem. De úgy látszik, túl sokat akartunk markolni. Én meg még kezdő is voltam, ügyetlenkedtem, esetlenkedtem, érdes voltam. Négy adás után megszűnt a műsor... — Hogyan kanyarodott az útja a Héthez? — A TV kultúrpolitikai rovatához kerültem ezután, s ez jó volt, mert humán érdeklődésemet továbbra is kielégíthettem. Itt megint csak egy beszélgetés adott fordulópontot a pályámnak. Méghozzá nem is Magyarországon történt ez, hanem Dortmundban, a Magyar Kultúra Napján. Ott ismerkedtem meg Polgár Dénessel, aki később átvette a Hét szerkesztését, így kerültem ide. örülök, hogy a Hétben foglalkozhatom a világgazdaság, a nemzetközi együttműködés, a szocialista integráció időszerű kérdéseivel, hiszen erre szól az alapjogosítványom, a közgazdasági egyetem külkereskedelmi szakán végeztem. Ugyanakkor a Hétben a kultúra, a művészet eseményeivel is foglalkozhatom. — Hogy látja saját személyiségének érvényesülését a Hétben? — Szeretném eloszlatni azt a mítoszt, hogy a képernyőre rendkívüli emberek kellenek. A gyors gondolkodás, az értelmes beszélőkészség, a kontaktusteremtő képesség nemcsak a riporternek, hanem például egy jó pedagógusnak is elengedhetetlen tulajdonsága. Ezentúl pedig az a véleményem, hogy a televízióban a legfontosabb a csapatmunka. Miközben a nézők a riportert látják, egyáltalán nem gondolnak arra, hogy hány ember dolgozik az adás sikeréért a kamerák mögött, láthatatlanul. Volt egy helyszíni közvetítésem a múlt télen a Hajdúsági Iparművekből. A hőmérők mínusz tíz fokot mértek, a hóesés egy percre sem szűnt meg. Csak a közvetítés után tudtam meg, hogy közben szétfagyott egy kábel, és az egyik műszaki kollégám pokrócba csavarva a két kezében tartotta össze a kábeldarabokat egész adásidő alatt. — De a riporteri önállóság, ugye, nem kevésbé fontos feltétel? — Elmondhatom erről egy kedves emlékemet, amely egy távoli mexikói forgatáshoz fűződik. Meglátogattuk az ősi azték romvárost, Teotihuacant. Kiderült, hogy külön engedély szükséges a forgatáshoz. Előkerült ajefe", a sombreros nagyfőnök, aki csak spanyolul beszélt. Mi a rendezővel több nyelvet értünk és beszélünk, de, sajnos, a spanyol nem tartozik közéjük. Megpróbáltuk összekeresni nyelvtudásunk latin szavait, s valahogy úgy kicsavarni, hogy spanyolosan hangozzanak. Ezen a nyelven aztán hosszú hosszú ideig győzködtük, végül is meglágyult a szíve. Irt egy cédulát, amit attól fogva büszkén mutattunk fel minden fegyveres őrnek, aki feltartóztatott minket. — A riporteri munka mely tapasztalatait tartja a legfontosabbaknak ? — A sok közül elsősorban az objektív önismeretet. Nagyon jól tudom, a közönség nem mindenkit lát közülünk, riporterek közül rokonszenvesnek. Ez így természetes, nem is lehet elvárni az ellenkezőjét. Azonban a riporter is változik. Sok emberrel való érintkezés közben lassanként lecsiszolódnak az esetleg bántó sarkok, s kialakul — legalábbis bennem kialakult — egy nagyfokú .,.pintat. A mi nyilvános beszélgetéseink legfőbb alapja, hogy érdekeljen bennünket a másik fél, a riportalany. Kérdezni csak úgy érdemes, s igazán csak úgy is lehet, ha izgat minket, riportereket, is a válasz. Ha nekem is jelent valamit az, amit hallani fogok. Ezt az érdeklődést szeretném magamban a továbbiakban is fenntartani és fokozni. K. Gy. Egy régi kép: Fényes Szabolcs szerzői estjén ...