Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-07 / 1. szám
A mese bolondjai VÍGSZÍNHÁZ: Valencia bolondjai Ha az irodalmat latra vagy résre mérjük, Félix Lope de Vega Carpio nagy író. Ha igényesebbek vagyunk, alighanem csupán termékeny. (Az igényességben benne foglaltnak érzem a hasonlítást is — teszem föl — Calderonhoz, Tirso de Molinához.) Alighanem , mondom, mert ki a csoda ismerné szálig még csak fönnmaradt darabjait is, ha azok száma túltesz a félezren. Gyanítható azonban, hogy azok sincsenek jobban kimunkálva, egyszerűen, mert nem volt rá idő. Létezhetett valami sablon, ezzel sikerült (sikerülhetett) másnaponként egy-egy darabot kompilálni. Kompilálni, hiszen gyakorta meglevő elemek átrendezéséről volt szó. (Meglevők voltak akár saját magánál, akár Cervantesnál vagy másutt.) Esetleg önéletrajzi elemekéről. Gonosz irodalmárok megállapítják, hogy a lányt kirabló csábító motívuma, ami a Valencia bolondjainak (de a Doroteának is) exponáló lényege, Lope de Vega saját kalandjaiból meríttetett. Kétségtelen azonban, hogy a mester sablonjait ördögi ügyességgel rendezgette, rutinja már-már elbűvölő. (Gondoljuk meg, több mint kétezer darabot írt, ezeket versben, trocheusokban. Hogy ennyi vers aligha lehetett tökéletes, azt még abszolút zenei hallás esetében is állíthatjuk. Talán éppen ezt a hanyagságot kívánja érzékeltetni Dobai Péter hányavetinek tetsző fordítása? Lope de Vega darabjait bizonyára a mesei bonyolítás és a nézők kiirthatatlan meseigénye tartja öszsze és tartja színpadon. Szeretném megjegyezni, korántsem valami erkölcsileg igényes meséé. Igaz ugyan, a jó elnyeri jutalmát, de a rossz? Nos, a rosszak pedig megjavulnak. (A javulás a bűnök elévülését is jelenti.) Többszörösen fontos volt előrebocsátanom ezeket a dramaturgiai, irodalomtörténeti morzsákat, mivel Kapás Dezső rendezésével alapvető vitám van. Anélkül, hogy fölújítanám a „hogyan játszunk klasszikusokat” újból és újból napirendre törő vitáját, javasolni szeretném ezeknek a műveknek legalább a mai szemmel olvasását. Az a színpadi nyersanyag, amit majd’ négyszáz éve Lope de Vega letett, nem tekinthető szentírásnak, legföljebb apropónak egy rendezéshez. Ha belőle egyáltalán érdekes lehet valami, az egész biztosan az előadás, a rendezés viszonya az eredetihez, ami, persze, a néző számára nem jelenthet irodalomtörténeti leckeórát sem. Ugyanakkor azonban föl lehet tenni, el lehet helyezni azokat a bizonyos idézőjeleket, amelyek minduntalan megbillentik a mese primitívségében kellemesen hintázó nézőt. És ez még csak nem is egy lehetséges Lope de Vega-játszás, hanem esztétikai-etikai kötelessége annak, aki hozzányúl! Hallom az ellenvetést: ki akar Lope de Vegában parabolát látni? Nem paraboláról van szó. De igenis szó van arról az igényről, aminek következményeképpen egyáltalán hajlandók vagyunk színházba többször is elmenni. Arról van szó, hogy hiszünk, hinni szeretnénk az előadásban, mint a par excellence drámai formában. A szerzők tekintélye helyett a színház tekintélyében — ha tetszik. A Vígszínházban ezúttal erre nem sok biztogatást kapunk. Mintha — talán Lope de Vega szellemében — ezt az előadást is a rutin kormányozná. Drégely László díszlete például szerfölött rutinos irodalmi bolondokháza. Igaz ugyan, hogy erkélyéről repülési kísérletet lehet tenni, de ez aligha kárpótol a figyelemelvonás miatt. Díszlete mintha csak néhány pillanatig élne, ezalatt a néhány pillanat alatt venne részt a játékban. Egyfelől túlzottan mély is lehet, a beszélők (és hát Lope de Vegánál aztán nemcsak hogy beszélnek, de locsognak éppen eleget) minduntalan előrekényszerülnek, hogy hangjuk egyáltalán lejöjjön a színpadról. És még így se. Lukács Sándor szavait például szinte meg kell fejteni, kivált, amikor hason fekve hadarja az estilo culto cirádás verseit. Sajnos, fáradt, nehézkes játékával ehhez nem sokat tesz hozzá. Közvetlen partnerei közül a legélvezetesebb „bolondozást” Bánsági Ildikó nyújtja, a szeszély változatos ízeiből keverve. Szegedi Erika túlzottan hiszi a mesét, olyannyira, még szenved is tőle. Ez erősen visszafogja játékát. Bánfalvi Ágnes olykor túlságosan harsány, akárcsak Balázs Péter vagy Farkas Antal. (Ez a „harsányság” — koncepcióként — még jó irányba is vihetné a darabot.) Az igazi stílusra Szombathy Gyula akadt rá, egyedül azonban nem bizonyíthatja, hogy a világ bolondságai csakúgy bennünk vannak, miként a mi bolondságaink is a világban, ember legyen hát, aki szétszálazza bonyodalmait, fölfejtheti rendszerét. Ki érti — például —, hogy sokan még a hazug mesét is szeretik?! Fábián László Szerelem szövődik a két álbolond között: Erilia (Szegedi Erika), Floriano (Lukács Sándor) .