Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-05-13 / 19. szám

GACH MARIANNE 18 KÉRDÉSE Gyárfás Miklóshoz • arról, hogy önkéntes száműzetésének négy éve eltelt már • a harcról a sárkányfejekkel • arról, hogy valódi gondjainkról vitatkozzunk nyíltan Gyárfás Miklós meghök­kentő nyilatkozata most is emlékezetünkben él: 1974- ben, a Film Színház Mu­zsika hasábjain közölte, hogy az elkövetkező négy évben csupán otthoni mű­helymunkára szorítkozik, darabjaival elkerüli a szín­ház tájékát, sőt publikálá­suk lehetőségéről is le­mond. Szavai váratlanul és mellbevágón hatottak mindnyájunkra, hiszen ezt megelőzőn aligha múlt el egy-egy évad anélkül, hogy hol ez, hol az a színház ne mutatott volna be új Gyár­fás-darabot. Színpadi mű­veit Budapesten is, vidéken is hatalmas sorozatokban játszották, vonzották a kö­zönséget. önkéntes színházi száműzetésének éveiben új írásaival a rádióban, a té­vében és folyóiratokban ta­lálkoztunk, így hát nyil­vánvalónak bizonyult, hogy munkakedve nem lankadt. S most? Néhány nappal ezelőtt jutott el hozzánk az a hír, hogy Gyárfás Miklós új darabját próbálják a Madách Kamaraszínház színpadán, Lengyel György rendezésében. — A négy év, amelyet önmagának megszabott, el­telt. De hát mi volt az igazi oka annak, hogy elhallga­tott? S miből sarjadzik az az elhatározása, hogy most ismét megszólal a színpa­don? — Ami négy évvel ezelőtt színházainkban időszerűnek látszott, az úgy éreztem, nem az én világom. Azzal a fajta színházzal nem tud­tam és nem is akartam azo­nosulni. Mindenekelőtt a színészi játék háttérbe szo­rítása bosszantott. Nagy te­hetségű színészek koptak meg, vagy nem bontakoz­tak ki kellőképpen, hogy szimpla hasonlattal éljek: ecsetnek használták őket, csak festettek velük, ahe­lyett, hogy megkeresték volna a bennük rejlő igazi színeket. Én ezzel a mód­szerrel sehogy sem értet­tem egyet, mert nekem a színházban a színész a leg­fontosabb. Hogy pontosab­ban fogalmazzak: a színpa­don a fizetett színész, a né­zőtéren hogy úgy mondjam, a fizető színész, vagyis a közönség az én társam. Mert nem vitás, hogy a jó színházi előadásnak a néző is aktív éltető eleme, részt vesz a játékban, együ­tt lé­­legzik a színésszel. Mivel színházainkban mindennek semmi jelét sem tapasztal­tam, inkább visszavonul­tam négy fal közé, s fejem­ben, gondolataimban alapí­tottam kedvemre való szín­házat. Vállaltam egy kép­zelt színtársulatot, világosí­tóval, díszlettervezővel, kel­lékessel, s persze nézőkkel együtt. — Színházainkban, négy év óta nyilván nagyot for­dult a világ, ha elhatározta, hogy megtöri a csöndet. Most elégedett, most min­dennel egyetért? — Gyors és hirtelen át­alakulásokban nem hiszek, a régi tünetek ma is fel­­felbukkannak, de valamifé­le kedvező változás előjelei mégis mutatkoznak. Hogy a színház ma már komo­lyabban elmélyül feladatá­ban, arra jó példa a Ma­■ dách Színház Csillag a máglyán előadása, a Víg­színházban pedig az O'Neill produkció. A hosszú út az éjszakába. Talán lassan­­lassan rádöbbennek arra, hogy nem az úgynevezett rendezői színház oldja meg a színház gondjait-problé­­máit . A rendező elsőbbsége napjainkban nem csupán hazai jelenség . . . — Persze, hogy nem az, de gondoljon csak Brook Szentivánéji álom előadá­sára: milyen hatalmasat fordult a játék, amikor a mesteremberek megjelen­tek a színen. Brook ebben a jelenetben, mintha nyil­vánosan bocsánatot kért volna Shakespeare-től. ő m­aga háttérbe vonult, a színészek egyszeriben tün­dököltek, a nézőt meg bol­dogság öntötte el. Mindaz, ami ezt a jelenetet meg­előzte, csupán elkáprázta­tott. A kápráztatás valójá­ban ügyesség, mesterségbeli tudás, de nem egyenértékű a színház igazi vonzó erejé­vel, a költészettel. — De térjünk csak vissza az elmúlt négy évre. Xoli volt a legfontosabb teen­dője? — Megkíséreltem harcba szállni a sárkány ellen. Hét fejéből néhányat sikerült már levágnom, de ez még nem elegendő. Én semmi­képp sem akartam a vár kiskapuján beosonni, in­kább nyíltan vállaltam a sárkánnyal való párviadalt. Hogy mit jelképez a sár­kány hét feje? Nos, az el­ső: a könnyű sikert, a má­sodik azt, hogy ne beszél­jünk arról a korról, amely­ben élünk, a harmadik: ne valljuk meg legmélyebb fájdalmainkat, a negyedik: azon igyekezzünk, hogy mindenki tetszését meg­nyerjük, az ötödik: higgyük azt, hogy a színházi elő­adásokban csak mi va­gyunk zsenik, a hatodik: bízzunk abban, hogy azok értenek a legjobban a drá­mához, akik még sosem ír­tak, a hetedik: tiszteljük a dráma bürokratáit. — A sárkányfejek közül melyiktől szabadult meg? — Az első háromtól. A hetedikhez sosem volt kö­zöm. — Mit vár önmagától az elkövetkező időkben? — Bízom abban, hogy a magamfajta vígjátékírónak­ ma több a lehetősége, re­­ményteljesebb a helyzete, mint négy évvel ezelőtt volt. Úgy érzem, a közönség humorérzéke, és humorízlé­se közelebb került hozzám. A vígjáték az a műfaj, amely a sznobelméletek következtében lenézett, vagy megtűrt szegény ro­kon volt. Ma ellenben, még sárkányi nézőszögből is ba­rátságosabb a fogadtatása. — A humor nyilván sok­arcú, sokféle. Most melyi­ket kedveli leginkább? — A fekete humor riaszt, rettegek tőle, én csak a föl­szabadító humort szeretem, azt, amely a képzelőerőhöz, az értelemhez szól. Hiszek a vígjáték katartikus vol­tában, vagyis abban, hogy a néző ma már nemcsak a szomszédján nevet, hanem önmagán is. Én is maga­mon nevetek, a magam bu­taságán, a magam gyönge­­ségén, karakterhibáin. Az a meggyőződésem, hogy min­den vígjáték megírása után jobb vagyok, mint annak előtte voltam. Persze, ez nem a végleges megnyug­vás forrása, mert hamaro­san rájövök arra, hogy ezt vagy azt, nem ilyenképpen kellett volna megfogalmaz­nom, ennélfogva hamaro­san újabb vígjáték írásába kezdek. — Miért szűkíti a kört, miért nevezi magát kon­zekvensen vígjátékírónak? — Mert a vígjáték min­dig nagyon szomorú törté­nésekről, érzelmekről szól. Amikor valaki jókedvű, ak­kor nem ír, hanem nevet. Általában azt írjuk meg, 8

Next