Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-05-13 / 19. szám
GACH MARIANNE 18 KÉRDÉSE Gyárfás Miklóshoz • arról, hogy önkéntes száműzetésének négy éve eltelt már • a harcról a sárkányfejekkel • arról, hogy valódi gondjainkról vitatkozzunk nyíltan Gyárfás Miklós meghökkentő nyilatkozata most is emlékezetünkben él: 1974- ben, a Film Színház Muzsika hasábjain közölte, hogy az elkövetkező négy évben csupán otthoni műhelymunkára szorítkozik, darabjaival elkerüli a színház tájékát, sőt publikálásuk lehetőségéről is lemond. Szavai váratlanul és mellbevágón hatottak mindnyájunkra, hiszen ezt megelőzőn aligha múlt el egy-egy évad anélkül, hogy hol ez, hol az a színház ne mutatott volna be új Gyárfás-darabot. Színpadi műveit Budapesten is, vidéken is hatalmas sorozatokban játszották, vonzották a közönséget. önkéntes színházi száműzetésének éveiben új írásaival a rádióban, a tévében és folyóiratokban találkoztunk, így hát nyilvánvalónak bizonyult, hogy munkakedve nem lankadt. S most? Néhány nappal ezelőtt jutott el hozzánk az a hír, hogy Gyárfás Miklós új darabját próbálják a Madách Kamaraszínház színpadán, Lengyel György rendezésében. — A négy év, amelyet önmagának megszabott, eltelt. De hát mi volt az igazi oka annak, hogy elhallgatott? S miből sarjadzik az az elhatározása, hogy most ismét megszólal a színpadon? — Ami négy évvel ezelőtt színházainkban időszerűnek látszott, az úgy éreztem, nem az én világom. Azzal a fajta színházzal nem tudtam és nem is akartam azonosulni. Mindenekelőtt a színészi játék háttérbe szorítása bosszantott. Nagy tehetségű színészek koptak meg, vagy nem bontakoztak ki kellőképpen, hogy szimpla hasonlattal éljek: ecsetnek használták őket, csak festettek velük, ahelyett, hogy megkeresték volna a bennük rejlő igazi színeket. Én ezzel a módszerrel sehogy sem értettem egyet, mert nekem a színházban a színész a legfontosabb. Hogy pontosabban fogalmazzak: a színpadon a fizetett színész, a nézőtéren hogy úgy mondjam, a fizető színész, vagyis a közönség az én társam. Mert nem vitás, hogy a jó színházi előadásnak a néző is aktív éltető eleme, részt vesz a játékban, együtt lélegzik a színésszel. Mivel színházainkban mindennek semmi jelét sem tapasztaltam, inkább visszavonultam négy fal közé, s fejemben, gondolataimban alapítottam kedvemre való színházat. Vállaltam egy képzelt színtársulatot, világosítóval, díszlettervezővel, kellékessel, s persze nézőkkel együtt. — Színházainkban, négy év óta nyilván nagyot fordult a világ, ha elhatározta, hogy megtöri a csöndet. Most elégedett, most mindennel egyetért? — Gyors és hirtelen átalakulásokban nem hiszek, a régi tünetek ma is felfelbukkannak, de valamiféle kedvező változás előjelei mégis mutatkoznak. Hogy a színház ma már komolyabban elmélyül feladatában, arra jó példa a Ma■ dách Színház Csillag a máglyán előadása, a Vígszínházban pedig az O'Neill produkció. A hosszú út az éjszakába. Talán lassanlassan rádöbbennek arra, hogy nem az úgynevezett rendezői színház oldja meg a színház gondjait-problémáit . A rendező elsőbbsége napjainkban nem csupán hazai jelenség . . . — Persze, hogy nem az, de gondoljon csak Brook Szentivánéji álom előadására: milyen hatalmasat fordult a játék, amikor a mesteremberek megjelentek a színen. Brook ebben a jelenetben, mintha nyilvánosan bocsánatot kért volna Shakespeare-től. ő maga háttérbe vonult, a színészek egyszeriben tündököltek, a nézőt meg boldogság öntötte el. Mindaz, ami ezt a jelenetet megelőzte, csupán elkápráztatott. A kápráztatás valójában ügyesség, mesterségbeli tudás, de nem egyenértékű a színház igazi vonzó erejével, a költészettel. — De térjünk csak vissza az elmúlt négy évre. Xoli volt a legfontosabb teendője? — Megkíséreltem harcba szállni a sárkány ellen. Hét fejéből néhányat sikerült már levágnom, de ez még nem elegendő. Én semmiképp sem akartam a vár kiskapuján beosonni, inkább nyíltan vállaltam a sárkánnyal való párviadalt. Hogy mit jelképez a sárkány hét feje? Nos, az első: a könnyű sikert, a második azt, hogy ne beszéljünk arról a korról, amelyben élünk, a harmadik: ne valljuk meg legmélyebb fájdalmainkat, a negyedik: azon igyekezzünk, hogy mindenki tetszését megnyerjük, az ötödik: higgyük azt, hogy a színházi előadásokban csak mi vagyunk zsenik, a hatodik: bízzunk abban, hogy azok értenek a legjobban a drámához, akik még sosem írtak, a hetedik: tiszteljük a dráma bürokratáit. — A sárkányfejek közül melyiktől szabadult meg? — Az első háromtól. A hetedikhez sosem volt közöm. — Mit vár önmagától az elkövetkező időkben? — Bízom abban, hogy a magamfajta vígjátékírónak ma több a lehetősége, reményteljesebb a helyzete, mint négy évvel ezelőtt volt. Úgy érzem, a közönség humorérzéke, és humorízlése közelebb került hozzám. A vígjáték az a műfaj, amely a sznobelméletek következtében lenézett, vagy megtűrt szegény rokon volt. Ma ellenben, még sárkányi nézőszögből is barátságosabb a fogadtatása. — A humor nyilván sokarcú, sokféle. Most melyiket kedveli leginkább? — A fekete humor riaszt, rettegek tőle, én csak a fölszabadító humort szeretem, azt, amely a képzelőerőhöz, az értelemhez szól. Hiszek a vígjáték katartikus voltában, vagyis abban, hogy a néző ma már nemcsak a szomszédján nevet, hanem önmagán is. Én is magamon nevetek, a magam butaságán, a magam gyöngeségén, karakterhibáin. Az a meggyőződésem, hogy minden vígjáték megírása után jobb vagyok, mint annak előtte voltam. Persze, ez nem a végleges megnyugvás forrása, mert hamarosan rájövök arra, hogy ezt vagy azt, nem ilyenképpen kellett volna megfogalmaznom, ennélfogva hamarosan újabb vígjáték írásába kezdek. — Miért szűkíti a kört, miért nevezi magát konzekvensen vígjátékírónak? — Mert a vígjáték mindig nagyon szomorú történésekről, érzelmekről szól. Amikor valaki jókedvű, akkor nem ír, hanem nevet. Általában azt írjuk meg, 8