Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-02-18 / 7. szám
THURZÓ GÁBOR: Az első mozielőadás letem első mozielőadásának nemcsak közönsége, hanem főszereplője is voltam. Csak az egyik, mert főszereplő volt a többi is: anyám, apám, három öcsém, és Marcsa, a gyereklány. Ültünk odahaza az ebédlőben, ropogósan friss lepedőt feszítettek az egyik ajtóra, arra pergett rá a szépia színű, nem túlzottan hosszú, mindössze néhány perces, de tartalmas, egy család ritka idilli pillanataiba betekintést nyújtó történet. Mindössze annyi volt, hogy a szeptemberi napfényben anyám felvételre kissé kipúderozva, kipirosítva, frissen ondolálva, könnyű barna selyemruhában és apám - tisztes sötétben, ahogy egy iparoshoz ünnepnapokon illik —, kézenfogva minket, elindultak a kamaraerdei tornyos villából a szelíd lankán a szőlőbe. A kicsi — épp hogy járni tudott — a tüzes-csinos Marcsa karján, talpig fehérben —, mi hárman többiek barna, fehér pike gallérú bársonyruhában apánkkal, anyánkkal. A szőlőben megálltunk. Korán érő fürtök itt-ott, s rengeteg későn érő őszibarack. Apám felemelte egyikünket, mutatott neki egy barackot, az kapott is utána, de mi többiek is. Anyám mosolyogva, mi hárman kissé ijedten, ámuldozva néztük a barackfát, s nyilván tűnődtünk — vajon mi is történik? Emlékezetem szerint ez volt az egyetlen igazán családi idillünk, többre már alig akadt alkalom az életünkben. Aztán cikk-cakkok szabdalták a vásznat, fehéren pergett a film — felgyújtották a villanyt. S most —, egy híján hatvan év távlatából, így rekonstruálhatom a megilletődött hangulatot. — Egy kis vacsora, urak —, mondhatta apám. Erre Törleyt kell bontani. Anyám pedig ezt kérdezhette: — És ezért mit kell fizetni? — Grátisz —, csókolt kezet valamelyik filmes —, mert meg méltóztatták engedni a felvételeket. így volt, nem így apámat, anyámat ismerve, majd később a filmeseket (köztük magamat is, ez lehetett a valószínű jelenet. Mi volt a nyilván bőséges vacsora, hány üveg pezsgőt bonthattunk, arra már nem emlékszem. Fáradtan az izgalomtól aludtunk mind a négyen, testvérek. 1919 szeptembere volt ez. Apám akkoriban épp egy tornyos bagolyvárat vásárolt — pókhálósat, dohosat, orromban még a szaga a Kamaraerdő szélén, előtte kis szőlő, a barackfák, szemben pedig a keserűvíz források, mögötte egy gazos-köves utcában a szegényház. Itt nyaraltunk október végéig — innen jártam helyiérdekűn Pestre az elemibe. A szegényházban és a Rupp-villában vallatták a csendőrök az elfogottakat, a mi rengeteg pókhálónkon is átszűrődött az üvöltés, a vallatok és a megkínzottak más-más üvöltése. Egyszer - hogyan felejthetném el? - vágtató lóhoz kötözve vonszoltak a lombos utcácskában vallatásra valakit, feje koppant a köveken, egy pillanatra láttam véres arcát. Anyám eltakarta az én arcomat, de a filmélet — fürge az mindig! — már megindult. Egy stáb, kamerával felszerelve, jellegzetes, eredeti helyszínt keresett. A történet címe ez volt: Amikor a szőlő érik, a tartalma valószínűleg a nemes lelkű földesúr és parasztjai eszményi kapcsolata, dalos táncos szürettel, s némi homályos szerelmi bonyodalommal összekötve. A verandánkon reggelizett a földesúri házaspár , a mi abroszunk és készletünk az asztalon, nálam kallódik most is egy szalvéta, egy csésze - s ezen a verandán játszódott le a nagy jelenet, egy lánghajú vamp és egy daliás férfi között. Az eseményekre hogyan is emlékezhetnék többre? — maga a kis Amor isten vigyázott, ő szövögethette a szőlőtőkék közt lebzselve, galambszárnyasan, kifeszített íjjal, az érzelmi szálakat. Nagy volt az izgalom — mozisok minálunk! Csak ámultunk mindahányan, anyám, apám, mi négyen gyerekek, de Marcsa is, Kisböske is, a szakácsné is, Jánosik kocsis is, és egy csapat totyogós, szürke arcú, szegényházi öreg is. Még most is látom a kézzel forgatott kamerát, hallom - mintha kávét darálnának — a pergését-duruzsolását, látom az ezüstpapír fényirányítókat. És látom egy tábori széken a zsokésapkás rendezőt, körülötte pedig a nyüzsgést, díszletezőt, világosítót, sminkest, script-girlt. És nyilván a szerzőt is, ügyetlenkedve, mindig és mindenkinek útban. Akárcsak én, évtizedek múlva. Fölöttünk a már ősziesen bágyatag ég. Mit tudtam én akkor - mi is a film? Kik is a színészek? mirevaló az egész? Kis zűrzavar az életünkben. Valami betolakodott, napokra szétzilált, felkavart mindent. Lestem, tébláboltam, figyeltem. A fürdőszobánk? A tükör előtt festették a nagyméretű, daliás, kebles nemzetes asszony, még egy kis fekete karika a szeme köré, hadd legyen asta-nielseni. A nemzetes úr dús sörényét sütővassal bodorították, orra alá férfias, gazdatiszti bajuszt ragasztottak, pornádéval hitelesítve. A kádon ült a daliás hódító, kissé pohosodott ifjan is, szorították a miderbe - slank legyen, fess, ellenállhatatlan! Ott kényeskedett a kis Ámor, eperajkat varázsoltak öt éves szájacskájára. Aztán a megszokott kiáltás: — Nekem jó, mondta a rendező. — Nekem is. — bújt elő fekete kendője alól az operatőr. — Felvétel! — ugrott a csárdásra kész parasztok elé, tárcsával egy műszaki. Csattant a csapó, berregett a felvevőgép — húzta a vigyori cigánybanda, népi táncot lejtett a tánckar. És én azt hittem, csoda történik. Pedig mindöszsze egy filmet forgattak. És mégis varázslat volt ez, ma éppúgy elragad egyegy forgatás, vagy ha néző vagyok, egy a tömegben vagy egy a kevesek közül, a film. A varázst semmi sem veheti el. IVoi volt ez a film? ki csinálta? mi le■ ” * hetett? Furcsa az emlékezet. Hogy mi történt, amikor érik a szőlő, nem tudom. De azt igen — hat évtized sem felejttette el! — hogy Bakó László, □ dörgő hangú, impozáns fajvédő volt a földesúr, felesége a húsos-gusztusos operai csillag, Dömötör Ilona, az izgalmas, lánghajú vamp Muzsnay Bella, a magyar némafilm Marlénéje, az elegáns, darázsderekú lovag, a magyar film Valentinája, Costa Victor. Ámor pedig a pöttöm, angyalszárnyas, bajt és szerelmet, majd nyilván happy endet szövögető-nyilazgató, az ötéves Jaczkó Cia. Hol van már Bakó László, Dömötör Ilona, Muzsnay Bella, Costa Victor! És hol lehet Jaczkó Cia, a kor magyar Shirley Temple-je? Tisztes nagyanya valahol nyilván. Amikor leforgatták a mozidarabot, elkészült rólunk, a gáláns házigazdákról is a film. Az első mozielőadás életemben. A második már az Amikor a szőlő érik volt. Az Omnia moziban - vagy inkább mozgóképszínházban - láttuk egy késő novemberi délutánon. Csak arra emlékszem, odakint zuhogott a havas eső. Meg a tornyos villánkra, barackfáinkra. És arra időnként világos lett, a színpadon játszottak, daloltak a színészek. És azóta keresem, hová is tűnt? találom-e nyomát? Hisz ez a film valóság volt, nem is olyan mellékes pillanata életemnek. Évtizedeken át kerestem - előbukkan-e? Hiába a túl kövérre hízott filmlexikon, nemhogy a filmnek, de Muzsnay Bellának, Costa Victornak, Jaczkó Diának sem találom a nevét. Hogy miről szólt, nem fontos, de ki írhatta? Ki lehetett a rendező? Furcsa mánia — ezt ki kell nyomoznom, az ember tegyen mindent helyére az életében. Nekem ezt is kellett. Kérdeztem minden magyar filmek tudósát, Nemeskürty Istvánt — neki tudnia kell! „Film és színpadi jelenet? Tehát szkeccs”. Hát persze, szkeccs. Megróván nézett rám - „rosszul olvastad filmtörténelmemet! egy lábjegyzetben közlöm, szkeccsekről nem írok!" Se a filmlexikon, se Nemeskürty, és semmiféle archívum. Még egy lehetőség! Volt osztálytársam, barátom. Őt gyerekkorában, kamaszon, felnőve csak a film érdekelte. Ezért lett később megbecsült jogász. Egy telefon. — Dr. Csurgay Istvánt kérem. — Adom apámat. — Szervusz. Itt Pista. — Ments meg! Volt egy film. A címe: Amikor a szőlő . . — ... érik, fejezte be. — Várj csak. Rögtön. És ő, az eleven filmlexikon, filmarchívum, rövidesen közölte: volt egy ilyen film, szkeccs valóban — Nemeskürty tehát ártatlan - készült 1919 őszén, rendezője a német Josef Stein, aki akkoriban több filmet rendezett Magyarországon, nem is rosszakat. — Mondjak néhány címet? Nincs bent a neve a lexikonban. — Köszönöm. Csak ez érdekelt Végre helyrerázódott bennem a világ, kicsit az életem. Nem egy gyerekkori fantazmagória élt bennem. A valóságra, az első mozielőadásra emlékeztem. Nem kell többé kutatnom. Most már nyugodtan nézhetem azt a kisfilmet, a családi idillt, amikor élt még apám, anyám, amikor kicsik voltunk valamenynyien. És amióta eltelt hatvan év, nem is akármilyen. Ő nemcsak a filmtörténetben, 75