Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-05-27 / 21. szám
ek. Az én verselemzéseim, prózaelemzéseim elütöttek a megszokottól. Végül is egy író elemzett. Én kívülről is, belülről is láttam a módszeres egységet. 1950-től 1959-ig, azokban az években kötődtem a katedrához, amikor írásaimat nem publikáltam, vagyis hallgattam. Osztályidegennek bélyegeztek akkoriban. — A Mondják meg Zsófikénak című megindító regénye azt hiszem épp 1959-ben jelent meg... — Akkor már félig-meddig elszakadtam az iskolától, s ezt az írásomat pedagógiai végrendeletemnek szántam. Egyébként a hallgatás éveiben is lázasan írtam odahaza. Négy regénynyel készültem el. ■— A fiúknak? — Annak. Amióta az eszemet tudom, mindig írtam. Gyerekkoromban, még a betűket sem ismertem, és anyámnak kiabáltam verseimet. — Írásaiban megkap a személy°s hang, a sok önéletrajzi elem. Nyilván az Abigélban is régi élményeit írta meg. Most a tévéváltozat alkalmából némelyek hiányolták a történet folytatását... — Abigél sorsának folytatását szándékosan nem írtam meg. A néző, vagy ohasó viselje el, hogy a történet valahol véget ér. Óvakodom attól, hogy rákényszerítsenek a részletekben való bogarászásra. Egyébként is, nem szükséges túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjenek, mi történt a tábornokkal, akit a németek letartóztattak. S akit további részletek érdekelnek, majd elolvassa a regényt. — Amikor az Abigélt írta, gondolt-e arra, hogy a regény valaha képernyőre kerül? — Már akkor éreztem, hogy filmre kívánkozik. — A tévéváltozat óriási közönségsikert aratott, akadt kritikus, aki mármár túlzásnak érezte ... Vajon általában miképp reagált a bírálatokra? — Nem voltam Pesten, így hát nem olvastam az Abigél valamennyi kritikáját. Egyébként egyik-másik írásomról az 1970-es évek elején néhány irtózatosan rossz kritikát írtak. Én mindig elolvasom a rólam szóló bírálatokat, aztán tanári szemmel végigelemzem őket. Mintha nem nekem szólnának. A kritikust sohasem tekintem ősellenségnek, gonosztevőnek, rágalmazónak, az elmarasztaló kritika inkább elgondolkoztat, s igyekszem kihámozni belőle, igaz-e, amit mond? — Megesett-e már, hogy ezt érezte? — Persze, hogy megesett. Nagy Péter a sárgaföldig lerántotta a Régimódi történet színpadi változatát. Azt írta, hogy bizony Az a szép fényes nap jobb ennél. Én tökéletesen egyetértettem vele. A színházi csoda varázslatának köszönhető, hogy a darab aztán a regény konkurrenciájává vált, a színműnek nagyobb a sikere, a vizuális élmény, úgy látszik intenzívebb. Érdekes módon, a darab visszhangja most még inkább rátereli a figyelmet a regényre. — A regény eddig se volt mostohagyerek, hiszen ha jól tudom, már a második kiadása is elkelt. Vajon, melyik írását szereti legjobban? — Talán a Katalin utca című regényemet. Számomra igen fontos problémát feszegettem benne: azonos-e a büntelenség azzal, hogy nem vétettem semmit. A Katalin utca a háborúnak felnőttebb megközelítése, mint az Abigél. A háború emléke örökké éget engem. Abban az időszakban szűnt meg az otthon védelme, a zárt kapuk biztonsága. — Különféle témájú írásaiban mit érez közösnek? — Mindenekelőtt hadd mondjam el, én sosem keresem a témát, hanem megvárom, hogy a téma önszántából jelentkezzen és sürgessen, írjam meg. A téma egyszersmind az én üzenetem is. Temérdek üzennivaló lobog bennem. Az őzt például akkor írtam meg, amikor arról akartam szólni, vigyázzatok az emberek törékenységére. Igen, ha egy poharat becsomagolnak, ráírják, törékeny. De az ember törékeny voltára senki sem figyel. A Freskó is üzenet, Nemes Nagy Ágnesre gondoltam, aki akkoriban arra kényszerült, hogy minden idejét csodálatos műfordításainak szentelje, ahelyett, hogy verseket publikálhatott volna. A regényben Annuska, a festőművész személyesíti meg őt. Annuska ahelyett, hogy festene, dobozokat pingál. Pedig az alkotó alkosson. A Freskó requiem egy nemzedékért. — A magas színvonalú műfordítás is alkotás, vagy nem az? — Az, ha a költő mellékesen, versíráson kívül, a maga gyönyörűségére csinálja. Amikor erről írtam, nemzedékünk jó részét nem kívánatos elemnek kiáltották ki. Ma ez már a múlté, ez már történelem. Habár minden percünk történelemmé alakul a jövőben. — Mindenről, mindenkiről mélységes megértéssel beszél. Kire haragszik? — Senkire sem. Csak szemléletekre haragszom. Személyes sértődést sohasem pátyolgatok magamban. Még azt is elfelejtem, amikor valaki nemtelen módon hátbaszúr. Meg kell tanulnunk viszonyítani. A halál jóvátehetetlen, de az élet minden egyéb bántást megoldhat. — Kihez volt igazságtalan? — A Régimódi történetből ismert Gizellához. Gonosz voltam hozzá. Nagyot tévedtem, mert nem kerestem a titkát, csak a jelene érdekelt, múltjára nem voltam kíváncsi. Ma már azon igyekszem, hogy megnézzem, mi rejlik az emberek és szituációk mögött? Talán ennek a szemléletemnek köszönhetem, hogy szüntelenül örülök az életnek. Fotó: Koncz Zsuzsa