FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-08-12 / 32. szám

Fotó: Inkey Alice Akivel beszélne a drámaíró Milyen lehetett fiatalon? Tizenkét éves srác fejjel szerettem volna megnézni a budapesti Royal Színházban (ott állt a sárga épület a mai Madách Színház helyén) A Pál utcai fiúk színpadi változatát. Lát­tam képeket a próbákról. Hevesi Sándor magyarázott a szereplőknek. Egyszer Molnár Ferenc is ott járt, lefényképezték, csillogott a monokli­ja. Nemecseket nő játszotta, egy fiatal színésznő, Dán Etelkának hívták. Nem vittek el, mit tehettem. Fájt, hogy nekem nem elevenedett meg színpadon a grund, az édes grund. Pontosan húsz évvel később olva­som Kárpáti Aurél színházi bírálatai­nak kötetét. Egyik kritikája arról A Pál utcai fiúk-előadásról emlékezik meg. Utolsóelőtti bekezdését ide má­solom: „A színész szereplők sorából külön dicsérettel kell kiemelnünk Bi­hari Józsefet, aki az öreg Nemecsek szabó szűkszavú, tragikus alakját megrendítő emberi közvetlenséggel formálta remekbe és tette emlékeze­tessé.” Bihari József tehát már akkor is „öreget” játszott, Nemecsek bácsit, aki persze a gyerekszemekben öreg csak, de lám a színházi krónikás is annak látja. A színész akkor harminc­öt esztendős volt. Akik színházba, moziba járunk, év­tizedek óta az „öreg" Bihari József­re emlékszünk, az ilyen-olyan életko­rú öregre, de legalábbis a nem-fiatal­ra. Lehetséges, hogy ez a zseniális székely 1901. január 14-én Nagyajtán egyszeriben az Énekes madár című Tamási Áron-színjáték valamelyik vénlegényének, Bakk Lukácsnak vagy Préda Máténak született, nem pedig a harmatos-ifjú Kökény Mókának? (Játszotta-e valamelyiket?) Ez a mostani, ez az Árvácska-beli szakáll, ez a Szent Péter vagy Atya­úristen méretű szakáll: igazi, ez: a hetvenegynehány esztendős Józsi bá­csi valódi szakálla. Bezzeg, amikor negyvenévesen Üdő Mártont, az er­dők százesztendős öregapját élte-ala- kítoita az Emberek a havason című feledhetetlen Szőts István-filmben, szakállt, őszét, hófehéret még ra­gasztania kellett. Ám a negyvenéves Bihari József-arc is — öregemberé, öregeké, akiket játszania adatott. Akik a maguk szemét ajándékozták a nagy színésznek, s_a maguk szeme kö­ré a maguk redőit. A Bors István cí■ mű Hunyady Sándor-víg játék öreg kocsisáét például. A fölszabadulás előtti évtizedben a Vígszínház színpadán játszott. A tör­ténelmi forduló természetesen vitte át a Nemzetibe, hogy folytassa néhai Kürti József elárvult szerepkörét. Bi­hari parasztfigurái mintha fiai volná­nak Kürti egykori színrealista pa­rasztjainak. De Az ember tragédiája sok kisebb-nagyobb szerepének meg­formálásában vagy a Szenitivánéji álom Orrondijában is mintha ott éreztük volna a példaadót. Lehet, hogy nem is volt szó tudatosságról? Talán csak „a hely szelleme” tette? — Aía lettem ötvenesztendös — mondta egyszer, egy téli délután, hal­kan, a rádióban; és elővette a szerep példányát, zizgett a papiros, megcsil­lant Józsi bácsi szemüvege. Csak fe­leannyi volt, mint Üdő Márton, s ne­kem, az akkor huszonhatnak mennyi­re tiszteletet parancsolón „öreg”. Milyen paradox: akkor lehetett „fiatal”, a Fáklyaláng első részében, Józsa Mihály közhuszárként, amikor valóságos évei csakugyan túl voltak ifjúkoron, férfikoron. Az a Józsa nagy szerepe volt, igazi főszerep. De nekem a pármondatos Bihari, az epizodista is feledhetetlen. A Macbeth bibircsókos kapusa! Elmondta, em­lékszem: senkiről és semmiről nem mintázta, merő képzelet az egész; rendezővel, maszkmesterrel, kosztüm­tervezővel megtárgyalta, milyen lesz az a kapus. — Beszéltem volna szívesen az író­val is . .. — tette hozzá évődve, szé- kelyesen. Shakespeare biztosan beszélt vele. Gorkij is, amikor az Éjjeli mene­dékhely sapkakészítő Bubnovját rá­bízta. Katona József is, amikor Tiborc pa­naszát az ö kezébe adta. Halhatatlan drámaköltők az olyan színésszel értenek szót, amilyen ő. Németh Lászlónak nagy gyönyörű­ségére szolgálhatott, hogy A két Bolyaiban Bihari adta a harmadikat, Antalt, a „harisnyásat”, azt a költé­szetből és mindennapokból összegyúr­tál, a merész-bajuszút; az egyszerűsé­get s a nyugalmat. Most is a fülem­ben van egy mondata, amint Bolyai Farkashoz, Bástihoz szól: — Te bolondoskodsz a kaporsóval, s a végén nekem kell kölcsönadnod ... Ezt, hogy „bolondoskodsz”, ki tudná úgy kiejteni, mint Bihari?! Karikás Frigyes is, úgy hiszem, pontosan olyannak ismerte Korbélyt, amilyenné Bihari József tette A 39-es dandár című filmben, megteremtvén filmművészetünknek . tán legszebb forradalmár-ábrázolását. És amikor a Fáklyaláng második felében Józsa Mihály már őszöreg ku­bikos, és fölkeresi a szabadság bálvá­nyát, a turini remetét — Illyés Gyu­la, a dráma írója meg mi mindannyi­an nézők érezve éreztük s tudva tud­tuk, milyen kétszeresen is igaz Kos­suth utolsó mondata: t,Eljött Magyar- ország!” Bihari Józseffel színpadra is min­dig eljött; filmen is mindig eljön. Dalos László 14

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék