FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-19 / 33. szám
RADIO A filozófus Az önmaga börtönébe, saját személyisége bűvkörébe zárt ember kedvelt alakja volt a felvilágosodás művészetének, irodalmának. XVIII. századi hazai litteratúránkból kevés eleven emléke, értéke maradt fenn azoknak a törekvéseknek, amelyekben íróink az önmagát felszabadító szellem kalandjairól, viselt dolgairól és sikeres küzdelmeiről adtak hírt. Ezért is örvendetes, hogy a rádió Világszínház sorozatában az egyetemi tankönyvek holtlapjairól újdonatúj életre kelt és hódítóan megifjodott Bessenyei György vígjátéka, A filozófus. A színháztörténeti jelentőségű feltámasztás önmagában azonban kevés örömet szerzett volna a hallgatónak, ha az átdolgozó Szalontay Mihály és a rendező Kőváry Katalin jóvoltából a mához is nem szólt volna ez a derűs játék. A kényeskedő, elzárkózó, filozófus hajlamú Perménia és a szeszélyes, csak a kedvtelésnek élő Szidalisz szerelmének történetében és könnyed játékosságra hajló környezetének rajzában az előadás annak a tisztességes kiegyezésnek, kompromisszumnak a szükségességét is érzékeltetni tudta, mely nélkül közeledés a jó szándékú emberek között, közösségi élet nem lehetséges. Kőváry Katalin ügyes kézzel hangolta ehhez a gondolathoz a szerepeket és a szereplőket, jó ízléssel komponálta meg a jelenetek közötti vágásokat, váltásokat és a zeneszerző Benkő Dániel tevékeny segédletével, valamint a Bakfark Consort közreműködésével stílusegységet teremtett és tartott. Különösen figyelmet keltő, hogy a virgonc kedvű, de egymásra meglehetősen hasonlító fiatalok egyénisége Végvári Tamás, Császár Angéla, Kertész Péter, Borbás Gabi és Jani Ildikó játékában sajátos színeket nyert. És ugyanekkor a híres és pompás karakterszerep, a parlagian tudálékoskodó nemesúr, Pontyi figurája vidámító elevenséggel és természetességgel illeszkedett a csoportképbe. Ez pedig Kállai Ferenc szivárványosan sokszínű és egyszersmind emberi mélységeket is feltáró humorának, kápráztató színészi képességeinek köszönhető. Ez az alakítás külön ékessége volt az irodalmat és szórakozást nyújtó, sok örömet szerző estének. Barta András Külföldi siker Varga Csilla és Onczay Csaba már hét év óta rendszeresen kamarazenél együtt, legutóbb pedig három nagy sikerű olaszországi, közös hangversenyükről olvastunk az olasz sajtóban. Két estén Bergamóban játszottak, majd egy este Milánóban. Műsoruk mindkét alkalommal azonos volt: a bergamói születésű Locatelli Szonátája, Brahms F-dúr szonátája, Chopin Introdukciója és Polonéze, a szünet előtt pedig Kodály cselló szólószonátája Onczay kiváló megszólításában. A kritikák a Brahms szonáta előadásáról azt írták, hogy a legmagasabb rendű kamarazenélés és külön megemlítik a zongoraszólam nagyszerű interpretációját. Chopin-játékukban a zenei megfogalmazás hitelességét, s a művészek virtuóz technikáját dicsérik. A siker eredményeképpen máris meghívták őket a következő évadra is. Egyébként az olaszországi szereplést megelőzően Narmesben és Arhangelszkben is ugyanezzel a műsorral mutatkoztak be, ugyancsak feltűnő sikerrel. Vajon mikor játsszák el ezeket a műveket Budapesten is? (Bergamói fotó Onczay Csaba és Varga Csilla hangversenyéről.) Nizsinszkij-Pulszky Romola Nemrégiben rövid híradás tudatta, hogy Nizsinszkij-Pulszky Romola, a világhírű orosz balett-táncos özvegye párizsi otthonában elhunyt. A magas kort megért, magyar származású, különlegesen érdekes asszony halálhírében csak egyetlen szó meglepő: otthonában. Nizsinszkij-Pulszky Romolának ugyanis közel hét évtizede nem volt otthona, pontosabban: otthon volt az egész világon, San Franciscótól Moszkváig, Párizstól Tokióig. Állandó hotelszobája volt Zürichben, Bécsben, Bayreuthban, Londonban, Firenzében és Madridban. Hol volt otthon? Sehol és mindenütt, olykor még Budapesten is. Pulszky Károly, a tragikus sorsú, zseniális műtörténész és Márkus Emilia, a nem kevésbé zseniális színésznő fiatalabbik lánya volt. 1912-ben, az Orosz Balett pesti vendégjátéka alkalmából látta táncolni Nizsinszkijt, a 21 éves kora ellenére már világhírű táncost. Összeköttetéseit felhasználva a balett-társulat után utazott, s Párizsban sikerült felvétetnie magát a társulatba. Útban Dél-Amerika felé, a hajón ismerkedett meg Nizsinszkijjel, s 1913-ban Buenos Airesben házasságot kötöttek. Romola több könyvet írt tragikus sorsú férjéről, utazásaikról, az Orosz Balettről, s legutóbb felújította Nizsinszkij koreográfiáit. Egyik levelében arról írt, hogy Ingmar Bergmannal megrendezi Nizsinszkij Az éjjeli lepke című balettjét, utána Winifred Wagner és Erik Rappe társaságában a kéziratban maradt Parsifal balettváltozatát, amelyet a Moszkvai Bolsoj Balettnek szánt. Ma még nem tudjuk, tervei megvalósultak-e? Romola egész élete folyamán úton volt, s közben a világ művészeti, irodalmi, szellemi és politikai vezetőivel tartott állandó kapcsolatot. Haláláig tökéletes és hibátlan kiejtéssel használt anyanyelvén kívül tökéletesen beszélt hat világnyelven, és a férje kedvéért megtanult oroszul is. Három évvel ezelőtt járt utoljára Budapesten; korábban az I., majd a II. világháború idején férjével együtt a hűvösvölgyi Márkus-villában lakott, édesanyjánál. Házasságából két lánya született, Kyra és Tamara, akik jelenleg Amerikában élnek. Az ő révükön Romola kétszeres nagymamának és ugyancsak kétszeres dédmamának vallhatta magát, de ez az örökké tervező, nyughatatlan világutazó saját korát sem vallotta be, s így nem szívesen emlegette dédunokáit. A múlt évben végre Párizsban (a Place de la Concorde-on) házat vett, de pihenésre már nem jutott ideje, pihenni a montmartre-i temetőbe, férje mellé tért. Halálával a század egyik legérdekesebb és legszínesebb egyénisége szállt sírba, s bár mi csak születése révén vallhatjuk a magunkénak, ő a művészet nemzetek felettisége révén az egész világé volt, s bár párizsi otthonában hunyt el, otthona az egész világ volt. Cenner Mihály