FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-07-15 / 28. szám
KÉPLÉKENYSÉG ÉS MEGŐRZÉS Két rockfilm a mozik műsorán Még alig hevertük ki a Boney M. koncertjeinek pénztárcakövetkezményeit, máris újabb rockegyüttesek fellépései csalogatnak, ezúttal a Kisstadion helyett, szerényebb belépőkkel a mozikba. Mégis teljes koncertélményt kapunk, mivel az angol és a svéd filmesek érzékeny rögzítőberendezései a dokumentumfilm erejével közvetítik a Led Zeppelin és az Abba együttes műsorát. A dal ugyanaz marad című Led Zeppelin-f filmet alighanem azok a nézők élvezhetnék a legjobban, akik nem széksorokban ülve kényszerülnek magukba fojtani Page-ék kemény muzsikájának emocionális hatását, hanem talán tánctermekben, „zsöllyétlenített” kertmozikban ácsoroghatják, lábdobogtathatják ki magukat, cigarettázhatnak, menet közben rátölthetnek a büfében, netán még táncra is perdülhetnek, ha kedvük szottyan. Olyan moziban láttam a filmet, ahol a passzív szemlélődés törvényei uralkodnak, s még a szék karfájának pöcögtetése is kulturálatlanságnak számít, miáltal a kétórás vetítés közben olyan energiák szabadultak fel bennem, hogy utána legszívesebben rohanni kezdtem volna az úton, amely vágyamat természetesen megint csak lefojtani kényszerültem. Így hát bosszúságomban a film szerzőpárosát, Peter Cliftont és Joe Massot, hibáztattam, amiért nem gondoltak a „szabályos mozihangulat” törvényeivel, nem adtak munkájuknak dramaturgiát. Mert az a csekély töltelékelem, amivel a koncertfelvételeket színesítették: gyanús hitelességű riportázsok a sztárfotókalózokról, jegyüzérekről, mesterkélt idillplánok a vad zenészek kispolgári nyugalmú családi életéről, szürrealista látszaté, valójában hihetetlenül fantáziátlan „asszociációk” a zene alatt — mindez édeskevésnek bizonyult a moziszuggerálta sztoriigények kielégítésére. Maradtak tehát a dokumentumerejű koncertfelvételek, amelyeket végül is azzal az önfegyelemmel kellett figyelnünk, mint a hangversenytermek klasszikus muzsikáját. S ha ez sikerült — ami persze komoly nézői mutatvány — akkor remekül szórakoztunk, hiszen a Led Zeppelin még mindig kiváló progresszív rockot csinál. Az együttes középpontja Jimmy Page szólógiitáros, aki összehasonlíthatatlanul szuggeszitívabb színpadi jelenség az énekes Robert Plant-nél. Pedig emez állandó mozgásban van: ugrál, hadonászik, rázza a haját, hiányos öltözéke alatt meg-megriszálja harmincas idomait — arcán önelégült, nárcisztikus mosoly. Page épp ellenkezőleg: alig mozdul, lehajtja a fejét, látszólag csak a gitárjával foglalkozik — önfeledt tekintetén tükröződik, mindenekelőtt a zenei megoldásra koncentrál. Ám elég az a néhány takarékos, de rendkívül dinamikus mozdulat: két lépés előre, egy rántás a gitáron, erőteljes csapások a húrra, s szinte egyedül marad a színpadon. Ajánlom, hogy különösen a film második érájában figyeljék ezt az Erick Clapton-tanítványt erősen; ekkor lendül bele az improvizációkba igazán, s egészen magával ragadó dolgokat művel: a kifejezés ilyen átszellemültsége csak jeles előadóművészektől látható — akik pedig nem tülekednek a rockzenekarokba. Míg az angolok filmje nehezen viseli maga körül a filmszínházat, a svédek játékfilmes elemekben bővelkedő produkciója, az ABBA együttesről készített dokumentumfilm viszont valóban professzionális mozidarab. A gerincet itt is a négy felkészült muzsikus fellépései adják, de a zenekar ausztráliai turnéja, amelyet a filmesek végigkísértek, számtalan, valóban hiteles riportelemmel szolgált, s Lasse Hallström rendező még az egészet megspékelte egy meglehet ABBA. Ketten a négy közül: Agnetha Fältskog és Anni- Frid Lyngstad csuparitmus duója A DAL UGYANAZ MARAD. Mozzanat egy képmontázsból a dobszólóra, Joh Bonham dobos kedvenc időtöltése a motorozás 70