FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-09-23 / 38. szám
OLVASÓLÁMPA ELBERT JÁNOS: Nem félek a farkastól Az író, a fordító és a dramaturg (Edward Albee, Elbert János és Sípos Tamás) (Fotó: Hunyady József) N éhány napra rá, hogy a Szigligeti Színház próbálni kezdte Edward Albee drámáját, kerestek Szolnokról. Szinte előre meg- éreztem a kérdést: mit is jelent az eredeti Ufho is Afraid of Virginia Woolf? cím, hogyan kapaszkodik ehhez a magyar Nem félünk a farkastól? Még egyszer megindokoltam megoldásomat, Paál István, gondolom, megnyugodott. Talán messziről kezdeném. Élétem első és egyik legkedvesebb dfámafordí- tását, Edward Albee kétszemélyes, talán egy órányi komikus tragédiáját, az Állatkerti történetet Pécsi Sándor és Básti Lajos vitte mikrofon elé a rádióban. 1963 januárja lehetett. A darabról, a modern dráma izgató törekvéseiről beszélgettünk a pagodában Básti Lajossal. Vallomás- szérűén személyesre fordította a szót: rendezni szeretne, a Katonában, úgy látszik, biztosított a lehetőség. „Olyan darabbal akarok indulni, amelyikre odafigyel a város. Tudsz ajánlani valamit?" Nem tudtam. „Ez az Albee-fiú nem írt semmi mást?" Odatettem eléje a New York Herald Tribune aznap érkezett számát, benne nagy szalagcímes, elragadtatott méltatás a szerző ..első egészestés Broadway- bemutatójáról”. Básti elolvasta a cikket, felállt: „Most elmegyünk az igazgatómhoz és aláírjuk a fordítói megbízást. Bemutató szeptemberben". Két hónap múlva sikerült megkapnom a példányt. Egyetlen éjszaka felfaltam a darabot. Az ismeretlen poétika kínálta, gyönyörűséggel együtt rám- tört valami furcsa szorongás, már-már azt mondanám. pánik. Lehet, hogy egy társalgási dráma szinte szokványos kereteibe (házaspár a házaspárnál) szorított s mégis már-már valóság felettibe-alattiba csapó ördögi játékban így tépjék-marják egymást az érzelmeikben, gondolataikban kíméletlenül levetkőz- tetett-levetkőző emberek? Lehet, hogy minden szavuk mögött házi használatú bökkifejezések, érdesre torzított nyelvi fegyverek, sebző szó-„játékok” lappangjanak, minden dialógusukban a félreértés csapdáit állító asszociációk lüktessenek? Albee darabjáról azt szokták mondani, a szeretve-gyűlölés drámája. És én ezt a darabot retteg- ve-rajongva forgattam. A bemutatóra nem került sor. Évekkel később került a néző elé, más színházban. Én közben csiszolgattam a megoldásokat. A darab az a fajta dráma, amelyet „a fordító jutalomjátékának” szoktam mondani: minden szóban újabb kihívás. Évek után is legnagyobb jutalmam, ha társaságban cinkos mosoly- lyal „takonyak” gyanánt kínálják az italt. Amikor az Európa Kiadó elhatározta a szöveg kiadását, szerkesztőm, Han- kiss Elemér újabb rémületbe döntött és megtanított a fordításnak egyik alapigazságára. „Sad. sad, sad — mondja az angol, ez a refrén végiglüktet egy egész jeleneten. Te megérzed, hogy nem mondhatják el itt háromszor a hosszabb „szomorú” szót, elmondatod hát velük kétszer, és azt hiszed, hogy ezzel mindent megoldottál.” Két hónap múlva újra jelentkeztem Hankissnál. .. de én nem akarok boldog lenni, vagy mégis: boldog akarok lenni. George és Martha: kár, kár, kár...” — vijjogták Albee hősei. És a kulcsfontosságú helyek numerozi- tásának a szöveg szívverését is szabályozó elvét megpróbáltam minden munkámban alapelvül vállalni, a fordítás mindig megmarad megalkuvások, kényszeregyezségek sorának. Who is Afraid of Virginia Woolf? — kérdezi megdöbbentő címében a megdöbbentő darab. Egy angol írónő nevével játszik, az írónő regényeinek adott atmoszférája, említésének tehát adott asszociáció-tartalma van. De mire kellett Albee-nak? „Virginia” a szüzesség tisztaságát idézi, „Woolf” a farkas az erőszakot jelenti — rémít el az agyonmagyarázásra hajlamos amerikai kritikai iskola (ahol kétezer egyetem van, ott nem lehet elég disszertációt írni) egyik elemző tanulmánya. Mint- ahogy egy másik irodalomtörténész azt boncolja, hogy már a két főszereplő neve is, George és Martha, Washingtont idézi, a nagy amerikai „alap-házaspárt”, dédelgetett kitalált gyermekük maga az amerikai társadalom. És ebben talán van is az igazságnak egy magja, hiszen a jó művek a többrétűségüktől azok, de a külföldi olvasó-néző asszociációi ehhez az értelmezéshez aligha adnak kapaszkodót. Talán csak az nyugtat meg (?) valamelyest, hogy más elemzők ugyanolyan megcáfolhatat- lanul (?) kimutatják a kitalált gyerek motívumáról: megszokott mozzanata ez a homoszexuális szerelemnek, Albee házaspárja tehát... A szerző egy nekiszegezett kérdésre csak annyit mond: „Én ezen még sohasem gondolkoztam, de Miss Taylort biztosan meglepné, ha maga azt mondaná neki, hogy férfit játszott". Én mindenesetre ott álltam a tolmácsolásnak makacsul ellenálló címmel. Szerencsére Albee-nál a felvonások maguk is hangsúlyos címet viselnek, a másodiké „Waipurgis-éj”. és a Faust szerzőjének nevében éppúgy felsejlik a „farkas”, mint a Woolfé- ban. Énekeljék hát a részeg entellektüell társaságban így a Walt Disney dalocskát: „Nem félünk a farkastól, Goethe János Farkastól”. Különben is megnyugtatott Albee kommentárja: tizenkét másik név volt a fiókjában arra az esetre, ha Virginia Woolf leszármazottai sérelmesnek találják a címbe írt blick- fang-játékot. A hírre egyébként új ellenőrző szerkesztőm, a frivol telitalálatok nagymestere, A gondnok és a Száll a kakukk fészkére magyar remeklője szárnyakat kapott és ontotta rám javaslatait. A „Huxley- dakszli — az is jó” volt a legfrappánsabb. Én maradtam -a magaménál. Csak az aggasztott, hogy a francia tolmácsoló is megtartotta az angol írónő nevét, holott franciául egészen másképp mondják a farkast. Mert más a német fordító, a svájci színész Pinkas Braun elhatározása (Wer hat Angst von Virginia Woolf?), hiszen a két nyelv itt egymásra simul. Braun nevét különben azért idézem fel, mert ő indította el Albee-t írói pályáján. Az Off-Broadway előtti Amerikában senkinek sem kellett az Állatkerti történet. Valahogy a német nyelvű színészhez keveredett, aki a két szerepet két hangon magnóra olvasta, és így fogadtatta el a rádióval a darabot, amelynek színpadi bemutatójára Nyugat-Berlinben került sor. Albee elmesélte, mi10