Film Színház Muzsika, 1980. január-július (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-31 / 22. szám

Nem tudom, ki jár jól vagy rosszul, ha azt mon­dom: Woody Allen korunk (egyik) hőse. Nem tudom, hogy Woody Allen bátor­sága-e a nagyobb, amikor egy ilyen kor hősévé vá­lik, vagy a korra jellemző, hogy hősként ilyen alako­kat is elfogad. Egy azon­ban biztos, méghozzá in­dulatoktól, érzelmektől és sok egyébtől függetlenül az. Woody Allen az ANNIE HALL című film Alvy Singerje bőrében végül is heroikus dolgokat művel. Elsősorban is életben marad. Túléli a hullám­vasút építménye alatt el­telt gyermekkorát, iszonyú tanítóit, zűrös családját; együtt tud élni csúf kis szerelmeivel, lökött felesé­geivel, s főként zsidóságá­val, halálvágyával, para­noiájával, exhibicioniz­musával, hisztériájával, csúnyaságával, kopaszságá­val. Ahogy persze mind­annyian. Csakhogy Alvy Singer — vagyis Woody Allen, született Allen Stewart Königsberg — va­lamivel többre képes, túl- és együttéléseit győzelem­ként tudja elfogadtatni. Aminthogy azok is, győzel­mek, persze nem nagy dol­gok felett, csak saját ma­gán. De azért ennél több­ről van szó, hiszen Alvy Singer—Woody Allen vé­gül is egy típus kvintesz­­szenciája, mely Kelenföld­től a Fokföldig ismerős. Valaki azt írta Woody Allenről, hogy a világ leg­nevetségesebb tragikus színésze. Mindig gyanúsak az ilyen, túl frappánsra tömörített jelzők, már csak azért is, mert ezt például Buster Keatontól Jacques Tatin keresztül Garas De­zsőig sok komikusra varr­hatnánk epitethon ornans­­ként. Ugyanakkor persze igaz is. S ha igaz, akkor nyugodtan mondhatjuk: az Annie Hall az egyik leg­szomorúbb vígjáték, amit valaha forgattak. Vígjáték, mert Woody Allen a burleszk petárdák­tól az alig pendülő iróniáig minden eszközt felhasznál, mert az ember végül is a filmet az első pillanattól az utolsóig röhögve, vihog­va, nevetve, mosolyogva nézi; s mégis szomorú, mert nehéz, vagy egyálta­lán, nem lehet nem azono­sulni Alvy Singerrel a sa­ját magával megküzdött harcban, mely persze in­kább csak állóháború; s szomorú, mert a szerelem tényleg ilyen. Mármint amilyen Singeré és Annie Hallé, a zsidó komikusé és a protestáns énekesnője­lölté, a minden elmebaja mellett is racionális férfié és a minden realitás­­érzéke mellett is bolond nőé, sőt magáé Woody Al­­lené és az Annie Hallt zse­niálisan játszó Diane Kea­­toné. Woody Allen most — ta­lán nem túlzás —, ezzel a filmmel (hetedik munkája) olyan értéket teremtett, mellyel a Malamud, Phi­lip Roth vagy Joseph Hel­ler nevével jelezhető szint­re jutott, s végül is ez nem csekélység. Az Annie Hall négy Os­­car-díjat nyert. Hármat ka­pott — a rendezésért, a szerepért és a forgató­­könyvért (ezt közösen írta Marshall Brickmann-nal) — Woody Allen, a negye­dik Diane Keatoné. A díj­zápor, melyhez hasonló csak Orson Wellest érte FILMLEVÉL A MAGÁNHOS ANNIE HALL, Woody Allen és Diane Keaton találkozása a filmben

Next