Film Színház Muzsika, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
meg Schlesinger tehetsége. A sablon módosításaiban. Hogy tudniillik a fiatalember azért mégsem annyira csóró, hogy szerencséjét, ami nem túlzott méretű, inkább a véletlennek, semmint igazán tehetségének köszönheti, s hogy a lány valódi kölönc a nyakában. Bevallom, ezeken a pontokon előlegeztem a zsenialitást a rendezőnek, hittem, hogy egy hollywoodista megcsinált ellen-Hollywooddal lesz dolgom, a végén akkora happy enddel, hogy arról koldulunk. Schlesinger azonban előbb elkezd fanyalogni, behoz egy ütődött és tehetős agglegényt, aki vetélytárs is a lánynál meg nem is, aztán szép lassan, de még az előzményeknél is lassabban (vontatottabban) kezdi fölrajzolni apokaliptikus látomását, amit némiképp a főhős expresszionista stílusjegyet ordító festményei, grafikái már némileg előlegeztek. Végig kell szenvednünk egy csalásokkal, hazugságokkal jócskán megfűszerezett vallási őrjöngést, egy hanyagságból támadt filmgyári pánikot. Mindezekből pedig — itt már hiába is ámítgatnánk magunkat — le kell vonnunk azokat a súlyos konzekvenciákat, amelyek immár ott motoszkálnak a fejünkben, hogy ti. ez a világ ocsmány, csömörletes hazugságokon, kéjvágyon, kapzsiságon és linkségeken nyugszik, tehát pusztulnia kell. De, sajnos, mindezt ugyanilyen megföllebbezhetetlen kinyilatkoztatásként látom is, és ezúttal semmiféle „majdnem” sem siet segítségünkre. Ebből pedig azt kell észrevennem, hogy Schlesingert kifárasztotta saját filmje, hogy föladta még a lehetőségét is annak, amit az elején ígért. Csavarást mentegethetnénk. Csak hát mit ér az olyan csavarás, aminek nem tudom utánafordítani a fejemet. Mit látok meg abból ? A film vége rémálom. Olyan rémálom, ami realitásnak tetsző alépítményre — egy filmbemutató körüli rajongás-katasztrófára — akar építeni, ám mindenképpen a rémálom kerekedik fölül. Tudom, a rémálom roppant kellemetlen dolog, olykor még bele is izzad az ember. De mégiscsak álom, és mint olyan, nem a valóságos dolgok alternatívája. Álmoktól igazán csak a gyerekek félnek. Schlesinger — gondolom — jól megnézte magának Bunuelt. Nem is tévedett választásában: hozzá valóban ilyen mester illenék. Ám nem gondolta igazán végig, hogyan csinálja Bunuel, akár a legszürreálisabb filmjeit is. Vagyis éppen azt nem vette benne észre, hogy Bunuelnél a rémlátás is mindig valóságos életalternatíva. Azon egyszerű oknál fogva, mert kizárólag lehetséges életvariánsokban gondolkodik. És ez azért több az Apokalipszisnél is, mert nem puszta fenyegetés, nem bonis prófécia, de logikus következtetés. Ebben az amerikai filmben a dolgok arra kényszerülnek, hogy beteljesítsék az ember rossz sorsát. Mi azonban tudjuk, a dolgokat nem lehet kényszeríteni. S tudjuk azt is, hogy valójában az emberek kényszerülnek rá, hogy sorsukat beteljesítsék. A fő kifogásom tehát az ezzel a filozofáló filmmel szemben, hogy nem tudom elhinni a filozófiáját. Pedig szívesen tenném, mert a filmet mégiscsak tehetséges ember készítette, hiszen az első részben ez meg is mutatkozott. Arról nem is szólva, milyen kitűnő színészeket sorakoztat föl, akik közül elég, ha csak Donald Sutherlandet, Karen Blacket, William Athertont említem. Fábián László A SÁSKA NAPJA. A „harmadikkal” (William Atherton és Donald Sutherland) .