Film Színház Muzsika, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 5. szám
szóval érhető el. De zárójelben megjegyzem, hogy közben korbács is alkalmazható. — Ha megengeded, idézek a végrendeletből is, amelyben visegrádi nyaralódat a Nemzeti Színháznak adományozod: „... A ház kő- és faépítőelemeinek a nyolcvan százaléka a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri lebontott épületéből származik, abból az épületből, melynek elmúlását annyian fájlaltuk és fájlaljuk ... A házba beleépítettem a régi kiskaput, melynek kilincsét oly sok nagy művészünk nyomta le naponta, és ott vannak Jászai Mari, Bajor Gizi, Somlay Artúr öltözőajtói is ...” Végrendeletedből és a színháznak írt leveledből kiderül, hogy hiszel a mai Nemzeti Színházban is ... — Hogyne hinnék benne ! Az én érdekem is, hogy fölmenjen a függöny. Sosincs igaza annak, aki azt mondja, a színházat X vagy Y puskázta el. Ha egy színház válságba kerül, az sosem csupán a rendező vagy az igazgató bűne, hanem az egész kollektíváé. Én pályám kezdetén, egy harminckét éves ember igazgatása alatt kerültem a Nemzeti Színházba. Miért ne higgyek akkor most egy harminchat évesnek? Azzal, ha hiszek a fiatalokban, semmiképp sem fordulok el a múlttól. — Hűséged az egykori pályatársakhoz, egykori barátaidhoz és önmagadhoz, nem mindennapi jelenség. — Az életben a kapkodás is elképzelhető, sőt olykor talán szükséges is. Mégis, ragaszkodnunk kell valamihez, ami létünk értelme és hite. Engem konok életkedv fűz a színházhoz és mindenhez, ami vele kapcsolatos. A színház az én legigazibb közegem. Én hiszek abban, hogy minden kollégámat ugyanez a láz fűti, ha sértődöttségein sikerül felülkerekednie. Mert haragudni szabad, de megsértődni sohasem. — S ha a József Attila Színházban töltött éveidre gondolsz, akkor sem lobban föl benned sértődöttség? — Dehogyis. Hiszen anynyira szerettem azt a drága, egy tömbből faragott társulatot. Valójában csak akkor sértődtem meg, amikor lebontották a Nemzeti Színházat. A mi országunk arról nevezetes, hogy két Nemzeti Színházat bontottunk le, de egyet se építettünk föl. Tudod-e, hogy a tévé csinált egy dokumentumfilmet a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház lebontásáról? A film létrejöttében az én segítségemet is kérték. Beszéltünk a robbanómesterrel és az eljövendő Nemzeti Színház tervezőmérnökével meg másokkal. A filmen elsőként egy külföldön élő hazánkfiát interjúvolták meg. Kérés nélkül az új Nemzeti Színház fölépítésére rögtön tízezer dollárt ajánlott föl. Az én házvezetőnőm pedig kéthavi fizetését kínálta erre a célra. A film remekül sikerült, de egyelőre nem mutatják be, mert a hazai és külföldi magyarok körében szervezett gyűjtést illetően ellenvélemények csapnak össze. — És te hogyan vélekedsz róla? — Én úgy hiszem, hogy ha az első Nemzeti Színház építésekor a feudális Magyarországnak nem derogált a gyűjtés, akkor ma se derogáljon nekünk. Ez nem az ország szegénységét hangsúlyozná, nem kéregetésnek hatna, hanem a kultúra és a közösségi élet kiapadhatatlan szeretetét sugallná. — S amikor a Nemzeti Színházat bontották, tettél-e te valamit ellene? — Száz forintot adtam egy bukósisakos kiskatonának, hogy a királyi páholy stukatúrjából adjon nekem egy darabot. — Hát egyébre nem tettet lehetőségeidből? — Nem tellett, mert épp akkor űzettem el a Paradicsomból, és Éva se tudott beleszólni a mennyek rendjébe. — A gyűjtésről jut eszembe, hogy a tévé képernyőjén a Stúdió ’81-ben elmondtad, sok minden hiányzik még a Bajor Gizi Múzeum teljességének megteremtésében. És épp ma, amikor beszélgetünk délelőtt, valósággal tódultak az öregek meg a fiatalok, hogy elzarándokoljanak hozzád a Stromfeld Aurél utcába ... — Én mindig is vallottam, az emberekben lángra gyújtható a jó, csupán attól kell óvakodnunk, nehogy alkalmuk nyíljon a rosszra. Csakugyan gyönyörűséges élmény volt számomra, hogy a hidegben hóban vagy háromszázan jöttek el, és felajánlották a múzeumnak kis emlékeiket, lámpaernyőt, képkereteket, kis asztalkát, meg a maguk munkaerejét. Hálás vagyok és boldog. — Ha visszatekintesz a múltba és körülnézel a jelenben, tapasztaltad-e egyegy nagy tehetség elkallódását? — Az elveszett zseniben sosem hittem, s ha olykor akadályozza is őket a balszerencse, a tehetség mindig eget kér. A színházi vezetők látását nemegyszer némi elfogultság vagy az elképzelések különbözősége homályosítja el, ám az igazi tehetséget mégsem küldik a Teleki térre zabot árusítani. De beszélhetnék egyik-másik pályatársamról, olyanról, aki elkeseredett lázadása, kétségbeesett mást keresése miatt váratlanul nem tudja kibontani tehetsége javát. Én zokogok miatta, és mélységesen fölbosszant a gonosz károgók kárörvendezése. — Hosszú pályádon értek-e fájdalmas emberi csalódások? — Nem sok ért. Mindig tudtam, hogy az ember jelleme alapvetőn nem változik. Mindenki magában hordozza a jót is, a rosszat is. Erre az imént utaltam már. Én emberekre, egyedekre nem haragszom. S általában megbocsátó vagyok. — Életed mindig szerteágazó volt, annyiféle súlyt cipeltél már a válladon, sok mindent láttál-hallottál-ízleltél. Vajon, mit vállalsz önmagadból ma is rendületlenül? — Mindent. Bizonyára akadnak, akik bűneimet erénynek hiszik, és akik erényeimet bűnnek minősítik. Tudom, hogy egyikben is, másikban is akad némi igazság. Vállalom a rózsaszirmok szórását az Anna templomi körmenetben és vállalom a lelkes menet 1945-ös tavaszi jelszavát a Belvárosban: „burzsuj negyed le veled!” Vállalom Osztrovszkij Farkasok és bárányok Murzaveckájának rossz alakítását, s vállalom Ibsen Peer Gyntje Aaseját, ez talán sikerült is. Vállalom rossz és jó szerelmeimet. Vállalom Krisztust, mert általa lettem kommunista. Vállalom, hogy állatot eszem, de még egy pókot sem öltem meg soha.