Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-15 / 33. szám
a Vígszínházba, és valósággal fölfrissítette a társulat vérkeringését. Színészeink énekelnek, táncolnak, hogy úgy mondjam, hozzászólnak egy számukra új műfajhoz, új színházi esztétikához. — A nagysikerű stúdiószínházról nem beszéltünk még... — Nem nevezzük stúdiószínháznak, hanem rendkívüli előadásoknak. Már csak azért is, mert színhelyük mindig más-más. Folytatjuk a megkezdett sorozatot, és ez nemcsak a többi előadástól eltérő irányzatot mutat föl, hanem egy harmadik színházat hoz létre színházunkban ... — A Vígszínházon kívül jár-e sokat más színházba? — Ritkán járok. Nincs fizikai erőm hozzá. Temérdek a munkám. Nemcsak művészi vonatkozású, hanem adminisztrációs is. — Az adminisztráció is az igazgató dolga? — Ha elvállaltam, csinálom. Egyébként, azt hiszem, rosszul gazdálkodom a magam idejével. — Az imént a Sirály egyik főtémájáról beszélt, az új hang és a régi hang ütközéséről. Vajon ez milyen változatban bukkan föl a mai színházi világban? — Csak a Vígszínház világáról szólhatok, a többiről kevesebbet tudok A taszító erők nyilvánvalón nálunk is eleven valóságként élnek, meglehet, hogy nélkülük érdektelenebbé válna napi munkánk. Ez a jelenség nem csupán generációs ellentétből fakad, hanem konok magatartásból, belső lustaságból is. Az általános előítélettel szemben nemcsak az idősebbek, hanem sok fiatal is ragaszkodik a belérögződött kifejezésmódhoz, játékmodorhoz. Nagy gondunk, hogy akit csak lehet, kiláboltassunk ebből a szemléletből, és az is, hogy a különféle életkorú művészeink nekik megfelelő feladathoz jussanak. — Megvallom, jobban örültem volna, ha nem csupán általánosságban beszél erről, hanem konkrétabb példákra is utal... — A konkrét példák másnapra talán már nem aktuálisak. Megoldódnak, elsimulnak ... — Játszik-e Sulyok Mária a színházban? — Őszre kitűztük a Macskajáték fölújítását. És nagy örömmel nézünk elébe annak, hogy Sulyok Mária ismét fellép nálunk. — Különféle izgalmas viták lobbantak föl mostanában a színész művészetének a fontosságáról, létjogosultságáról ... — Én csak a magam nevében beszélhetek erről. Azt hiszem, rólam mindenki tudja, mennyire szeretem a színészeket. Szeretem a szó jó értelmében ripacsösztönüket, a színészeknek azt a képességét, hogy eredendő énükben hordozzák mindazt, amihez a rendező hosszas gondolkodás által jut el. Ezen nem azt értem, hogy a színész nem észlény, de többnyire szükségek a rendezői közvetítést, hogy aztán ösztönösen világoljon föl benne a színpadi megoldás. — Nemrég Párizsban járt. Látott-e érdekes színházat? — Peter Brook szenzációs Cseresnyéskertjét. Az előadás látszatra lapos, száraz, mintha csak lélektani belterjeskedésre szorítkozna. Nem a forma harsány, agresszív követelőzésével hökkent meg hanem korunk művészi kifejezésének káoszában arra figyelmeztet, hogy puritán egyszerűséggel kellene az igaz értékeket megóvni, új életre kelteni. A díszlet csupán néhány szőnyeg a földön, se színpad, se dobogó, a színészeket semmi sem választja el a nézőktől. Brook Cseresnyéskertjét százhússzor játszották, holott az előadást Párizsban egyetlenegy plakát se hirdeti, a jegyek számozatlanok, a bejárat akár egy romos kocsmáé is lehetne, bent egy fekete táblára függesztett írás: „Cseresnyéskert”, mellette pedig a darab franciára fordított könyvének külső borítója. A könyvben huszonöt képet közölnek az első, eredeti előadásról. Brook visszatért az ősi forráshoz, a Művész Színház egykori stílusához, a hajdanvaló értelmiség hangvételéhez. Semmi ármánykodás, csak hiteles együttélés a darabbal, ami, no lám minden formai bravúrnál többet ér... Brookot ezúttal a légkörteremtés izgatta, az emberi lélek legteljesebb föltárása. _ S mindebből milyen következtetésre jutott a Vígszínházra vonatkozón. __ Folytatnunk kell, amit eddig csináltunk. Amikor új darab próbáihoz kezdünk, mindig más-másféle szeleket fogunk a vitorlánkba. Miden darabot más-más módon közelítünk meg. A darabok minket is megváltoztatnak, általuk látjuk másképpen a világot A színpadi művek jórésze általában többértelmű. Voltaképpen nincs is olyan darab, amely csak arról szól, amiről szól. A közönség nem fogadja szívesen a ráerőszakolt véleménynyilvánítást, magatartásformát, inkább ő maga vállalkozik az értékek megkülönböztetésére. Csakis olyan darabokat kell színre vinnünk, amelyekhez a magunk mondanivalóját is hozzáfűzhetjük. _ A Vígszínházról és a társulat szándékáról, eredményeiről valósággal euforiásan beszél... Voltaképpen mi jelzi a leghatározottabban a maguk kijelölt útját? _ Az új magyar dráma mániákus fölfedezése. A régi Vígszínház működésének is ez volt a leglényegesebb törekvése. A mi színházunk alappillére: Dery, Örkény, Csurka, Szakonyi, Gyurkovics, Eörsi, Bereményi. S előbb-utóbb Spiró, Nádas, Kornis is alighanem azzá válik. Szerzőink témaköre, ízlésvilága, kötéltáncot járó végletes fogalmazása érzékelteti művészi szándékunkat. A két színház, a Víg meg a Pesti válogatása látszólagosan sokféle stílust ölel fel, mégis, ha megfigyeli, határozott rendszerből szerveződik. A klasszikusokból is azokat játsszuk, amelyek kimondják helyettünk, amit mi gondolunk, a nézőkkel szemben semmiféle ködösítésre nem törekszünk. Nyílt kártyákkal játszunk. Fotó: Koncz Zsuzsa