Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-12 / 50. szám
Ha egy átkozott simabőrű véleménye ebben a dologban valamit is számít, most már megmondhatom: a rókalélek kiismerhetetlen. Ezópusz mesei megrajzolásában a szőlőfürtért hiába ágaskodó róka azzal hagyja ott az elérhetetlen csemegét: úgy sem kell, savanyú a szőlő. Aki pedig önmagát így becsapja, másokat is mindig kész rászedni. Arany János sem épp a pozitív jellemzés céljából írja Toldi Györgyről azt, hogy ő .. a rókalelkű bátya, ki Lajos királynál fenn a tányért váltja.” Ez alkalommal Dargay Attila VVK című rajz-játékfilmjével viszont a róka természetét mindenekelőtt a feltétlen szabadságszeretetben jelöli meg. Itt a róka sokat emlegetett ravaszsága az öröktől fogva mélyen elítélő értelmezésből szeretetre, sőt együttszurkolásra méltó erénnyé fényesedik ki. E szemlélet gyökere Fekete István Vuk-regényében található; onnan írta át forgatókönyvvé Dargay Attila, Imre István, To** ay Ede. Alig hiszem, hogy szükségük volna a pártfogó felszólításra: higgyünk nekik! És higgyünk elsősorban Vukban, a testvérei és a társai közül, egészséges kíváncsiság, vállalkozó kedv és bátorság dolgában egykettőre kiváló rókakölyökben, mivel hogy az ilyenfajta rókáké a világ. A világ alatt értsd a természetet, mert ami azon túl van, az már mindenestől idegen, ellenséges és megvetésre érdemes. Ami azon túl van, ne kerülgessük kimondani, az ott az emberek világa. Az átkozott simabőrűeké. Akiknek a gyorsasága, az ereje, fogaik-karmaik élessége már rég nem elégséges ahhoz, hogy a zsákmányukat maguk ejtsék el, ezért segítségül hívják a villámló botot, azaz a lőfegyvert, a vadászszerszámot, meg a szolgaságukba süllyedt, elfajzott rokonokat, a kutyákat. Ni csak, Dargay és stábja nem is bajlódik azzal, hogy az emberek arcát a filmben akárcsak felskiccelje. Nem, ebben a filmben a félelmes emberszereplőnek nincs feje, legfeljebb nyaktól lefelé látható. Sértődjünk meg? Azt hiszem, az igazság valamelyest Vukék oldalán van. Nem valószínű, hogy a még olyannyira öntudatos róka is, mint Vuk, vagy atyai tanítómesterei, íny és Kag a természetvédők szektájához csatlakoztak volna, de azt azért mindenkinek látnia kell, hogy az ember, mint olyan, egy ideje nem igaz barátja és partnere természeti környezetének, már egyáltalán nem okosan uralja és szolgálja azt, hanem kiuzsorázza, elrontja, szennyezi, szegényíti. Meglehet, hogy egyes állatok az embernél is ragadozóbbak, ám magához a természethez kíméletesebbek. Sajnos, de így van: egy mai mesefilm sem állíthatja be idilli színben az embert a természeti világhoz való viszonyát illetően. Kevés az olyan film is manapság, amely a természet valódi értékét, szépségét, szeretetét tenné meg és ábrázolná életünk legvonzóbb oldalának. Helyettük itt vannak a katasztrófafilmek, a teljes eltárgyiasulást sugalló sci-fik, a feszültségeinket motorizált rohanásban levezetni igyekvő kalandhistóriák. Jó, azok is kellenek, de sokan emlegetik riadtan, hogy a gyermekekben vészesen halványul a természet képe és ismerete, s ezt még a mozi is elősegíti. A gyerekek a technikáért, az űrrejtelmekért, a rafinált szerkezetekért rajonganak. Nem kellene-e tapasztalataik és élményeik közé — és a régi jogaiba — visszaállítani a természet csodálatát? . Persze a gyerekek, s a velük egy hullámhosszon érző, gondolkodó felnőttek nem filozófiai megközelítésből értékelnek egy meserajzfilmet. Sokkalta inkább annak alapján, mennyire mesés, mennyire gyönyörködtető, mennyire szórakoztató és mulatságos. Nos, a Vukban nincsenek különlegesebb mesei csodák, azonkívül, hogy az állatok a választékos társalgási nyelvet beszélik, s e tekintetben megragadó humorérzékről is tanúságot tesznek. Ez egyben a kitűnő szinkronmegszólaltató szí- FILMLÉVEL SZERESD A BÚKAT 12