Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
SZATMÁRI ISTVÁN: AZ EGYIKNEK SIKERÜL, A MÁSIKNAK NEM Szilveszterkor, ezen a vidám, óévbúcsúztató, új esztendőt köszöntő éjszakán is szülnek az édesanyák, felsírnak a csecsemők. Nevetséges lenne azt mondani róluk, hogy ezen a napon látták meg a napvilágot. Éjszakai gyerekek. Úgy hallottam, szerencsésszerencsétlen csillag alatt születnek, így tartja a néphit. Nagyra hivatottak. Petrovicsék Sanyikája is szilveszteri gyerek. Sem apja, sem anyja nem gondolta volna, hogy majd a világot jelentő deszkákra kívánkozik. Családi nevét Borostyánra, majd Rónaira cseréli, de Szabó József kecskeméti társulatának névsorában szerényen meghúzódva Szuper Károly mögött, a tizenharmadik helyen, már így szerepel a neve: Petőfi Sándor úr. A tizenhármas bizony nem szerencsés szám. Sándorunk ekhós szekéren járja az országot. Boldog, mert színész. Közben versei jelennek meg az Athenaeumban, a Honderűben. — „Színésztársaim is olvasták — írja —, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az”. — Mármint a költő. Játszik kicsit és elvétve nagyot. Bakizik is. A színpadi munka sok, a bér kevés és el-elmarad. Egyszer éhesen, korgó gyomorral, szédelegve lép színpadra, és ahelyett, hogy azt mondaná: ,,A ténsasszony elment, az ajtó tárva-nyitva maradt”, meglehetősen éles, magas hangján bejelenti: „Az ajtó elment, a ténsasszony tárva-nyitva maradt.” Legjelentősebb szerepe a Lear bolondja. Erről meg a jóbarát Jókai jegyzi meg: „... komoly filozófiát játszott benne, s egy cseppet sem álcázta magát, egészen Petőfi volt, s ezért nem is tetszett a publikumnak.” Hála istennek — mondom én. Mai szóhasználattal élve pályamódosításra kényszerül. Eddig Thália papja voltam. Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled regényes élet! Kalandok, isten veletek! — írja Búcsú a színészettől című versében 1844 júniusában. Még rágondolni is rossz, mi lett volna, ha makacsul tovább ragaszkodik a színpadhoz és a költészetnek mond búcsút. Neve, ez a felvett név az irodalomtörténet legszebb oldalaira került, történelmünk lapjaira is, mert a regényes életet abbahagyni nem tudta. Még nagyobb kalandra vállalkozott ez a származására nézve tót anyától, szerb apától született legnagyobb magyar költő, hogy azután egy lengyel szabadsághős segédtisztjeként, ahogy megjövendölte, ott essen el a harc mezején, és az életben annyira áhított hálát nemzetétől a romániai Segesváron levő emlékművénél helyezhesse el a hálás utókor. Hadd folytassam most egy olyan szilveszterkor született kislánnyal, akinek a hálás kor életében megadott minden elismerést. Rusz Évike a VII. kerületben született. Pöttömnyi leányka volt, amikor Lakner bácsi színházában szerepet kapott. És nevet is. Ruttkai Éva lett. Első, színpadon elmondott szövege: — Parancsolj velem, Tündérkirálynő! Ki emlékszik erre az előadásra? önálló estjének címe lett ez a pályakezdő mondat. Nem ekhón, mint Petőfi, hanem gumiszekéren, autón járja vele az országot. Belesűríti emlékezetes nagy alakításainak töredékeit. Első főszerepét Jób Dániel adta a Nagymező utcában, Molnár Ferenc Hattyúját. — Ez a gyerek tud Molnárul — mondták. De kiderült, hogy tud Shakespeare-ül és Csehoval is. Amikor a Néma Levente Ziliáját alakította, az elragadtatás rangot adott: II. Bajor Gizi. Mekkorát tévedtek. Akkor már I. Éva volt a Szent István körúton. Budán lakik az Endrődi Sándor utcában. Ha Intim Pista lennék, elmondanám, hogy legjobban a fürdőszobája tetszik, ahol a hegy sziklájából bugyog a víz a süllyesztett fürdőkádba. A tetővilágítású ablakon a napfény rásüt a fürdővízre. Nem vagyok Intim Pista, így hát csak azt mondom, hogy minden sarok a tervező Latinovits Zoltán fantáziáját, dicséri, ha szentimentális akarnék lenni, azt mondanám, ennek az épületnek a tégláit nem malter tapasztja össze, hanem veríték és könny. Ruttkai Éva itt él egyedül. Szent Johannát Bulla Elmával játszotta kettős szereposztásban. Amikor Elmuska azt mondta: „Egyedül vagyok. Isten is egyedül van”, a hangsúlyt a második mondatra helyezte. Erőt merített belőle. Lépcsőzetesen szavanként emelkedett valami nem is földi magasságba. Ruttkai Éva megfogalmazásában az „Egyedül vagyok” volt a hangsúlyos. A másodikat félig magyarázva szinte el is ejtette. Mintha tudta volna, hogy egyedül marad. Menekül a munkába. Mint egy amazon csatázik az előadásért a közönséggel. Ahogy mondja: „Az ember annyit ér, amennnyit nem ad fel.” FELEKI LÁSZLÓ: A SZÍNJÁTSZÁS ÚJ ILOIISZMA Rég látott színész barátommal találkoztam. — Szervusz! — Szervusz! — Hát azt ismered-e, hogy ... Néhány időszerű vicc elmondása után (miközben mindketten tapintatosan elhallgattuk, hogy ismerjük a másik vicceit) beültünk egy presszóba, s bár az égvilágon semmiféle megbeszélnivalónk nem volt, mindent megbeszéltünk. Aztán egy kényes kérdést tettem fel neki: — Mondd csak, öregem, szíved szerint te mit szeretnél eljátszani? Tudom, hogy minden színésznek van egy titkos vágya, esetleg sohasem teljesül, de mégis ott rejtegeti lelke mélyén. Van, aki arról álmodik, hogy egyszer, valamikor, valahol eljátszsza a Lear királyt, mások a Hamletról álmodoznak, vagy a Bánk bánról, esetleg a Peer Gyntről, a Liliomról, hiszen tudod. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te például mit szeretnél eljátszani? — Cavaradossit a Toscából. Szerencse, hogy ültem. Meglepetésem nem lehetett volna nagyobb. — Cavaradossit? Te? Hiszen az énekes szerepe. Tenor. — Tudom. — De hát... ne haragudj, te nem tudsz énekelni, kiváló prózaszínész vagy, de botfüled van ... — ......a hangom meg olyan, mint a repedt fazék, ezt akartad mondani, ugye? Hát éppen erről van szó. Most mondd meg nekem, miért legyen egy festőnek iskolázott, szépséges tenorhangja? A festő — festő. Cavaradossi kiváló művész, a darab szerint pompásan fest —, nem elég ez? Éppen az tesz egy operát irreálissá, képtelenné, hogy olyan emberek is csodálatos hangon és énektechnikával dalolnak, akiknek nem ez a mesterségük. Azt megértem, hogy a Bajazzókban mindenki énekel, elvégre ebben a darabban a legtöbb szereplő operaénekes. De miért kell iskolázott tenorhangon énekelni egy festőnek? Jó, még a szobafestők is szeretnek énekelni, ez közismert jelenség. De hallottam már nagyon hamisan éneklő, fütyülő szobafestőket is. Mást mondok. Művészettörténeti tény, hogy Michelangelónak nagyon rossz hallása volt, a hangja meg... inkább vinnyogott, mint énekelt. Nem is az volt a baj, hogy nem tudott énekelni, csak ne énekelt volna! Jó néhány tanítványát elriasztotta ezzel az óbégatással, többek között a híres Giacomo Pervoluccit, egyszerűen nem bírta ki a Mester bestiális dalolását. — Szóval hamisan akarod elénekelni Cavaradossit? — Miért ne? Ő ilyen festő. Tudomásom szerint a Képzőművészeti Főiskolának nincs énekszaka. Nem bel cantóra van szükség, hanem hitelességre. Más újításokat is bevezetnék. Adjuk vissza a közönség hitét. — De mit szól ehhez a közönség? — Hinne. Itt van például Hamlet. Eddig mindig csinos, karcsú fiatalember játszotta. Miért, könyörgök? Legyen például Hamlet kövér, végül is van neki mit a tejbe aprítania. Duci lenne és náthás. Tudjuk, hogy mi- 10