Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-02 / 1. szám

SZATMÁRI ISTVÁN: AZ EGYIKNEK SIKERÜL, A MÁSIKNAK NEM Szilveszterkor, ezen a vidám, óévbú­csúztató, új esztendőt köszöntő éjsza­kán is szülnek az édesanyák, felsír­nak a csecsemők. Nevetséges lenne azt mondani róluk, hogy ezen a na­pon látták meg a napvilágot. Éjszakai gyerekek. Úgy hallottam, szerencsés­szerencsétlen csillag alatt születnek, így tartja a néphit. Nagyra hivatot­tak. Petrovicsék Sanyikája is szilveszte­ri gyerek. Sem apja, sem anyja nem gondolta volna, hogy majd a világot jelentő deszkákra kívánkozik. Csalá­di nevét Borostyánra, majd Rónaira cseréli, de Szabó József kecskeméti társulatának névsorában szerényen meghúzódva Szuper Károly mögött, a tizenharmadik helyen, már így sze­repel a neve: Petőfi Sándor úr. A tizenhármas bizony nem szeren­csés szám. Sándorunk ekhós szekéren járja az országot. Boldog, mert szí­nész. Közben versei jelennek meg az Athenaeumban, a Honderűben. — „Színésztársaim is olvasták — írja —, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az”. — Mármint a költő. Ját­szik kicsit és elvétve nagyot. Bakizik is. A színpadi munka sok, a bér ke­vés és el-elmarad. Egyszer éhesen, korgó gyomorral, szédelegve lép szín­padra, és ahelyett, hogy azt mondaná: ,,A ténsasszony elment, az ajtó tár­va-nyitva maradt”, meglehetősen éles, magas hangján bejelenti: „Az ajtó elment, a ténsasszony tár­va-nyitva maradt.” Legjelentősebb szerepe a Lear bo­londja. Erről meg a jóbarát Jókai jegyzi meg: „... komoly filozófiát játszott ben­ne, s egy cseppet sem álcázta magát, egészen Petőfi volt, s ezért nem is tetszett a publikumnak.” Hála istennek — mondom én. Mai szóhasználattal élve pályamódosításra kényszerül. Eddig Thália papja voltam. Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled regényes élet! Kalandok, isten veletek! — írja Búcsú a színészettől című versében 1844 júniusában. Még rágondolni is rossz, mi lett volna, ha makacsul tovább ragaszko­dik a színpadhoz és a költészetnek mond búcsút. Neve, ez a felvett név az iroda­lomtörténet legszebb oldalaira került, történelmünk lapjaira is, mert a re­gényes életet abbahagyni nem tudta. Még nagyobb kalandra vállalkozott ez a származására nézve tót anyától, szerb apától született legnagyobb ma­gyar költő, hogy azután egy lengyel szabadsághős segédtisztjeként, ahogy megjövendölte, ott essen el a harc mezején, és az életben annyira áhí­tott hálát nemzetétől a romániai Se­gesváron levő emlékművénél helyez­hesse el a hálás utókor. Hadd folytassam most egy olyan szilveszterkor született kislánnyal, akinek a hálás kor életében megadott minden elismerést. Rusz Évike a VII. kerületben szü­letett. Pöttömnyi leányka volt, amikor Lakner bácsi színházában szerepet kapott. És nevet is. Ruttkai Éva lett. Első, színpadon elmondott szövege: — Parancsolj velem, Tündérkirály­nő! Ki emlékszik erre az előadásra? önálló estjének címe lett ez a pálya­kezdő mondat. Nem ekhón, mint Pe­tőfi, hanem gumiszekéren, autón jár­ja vele az országot. Belesűríti emlé­kezetes nagy alakításainak töredékeit. Első főszerepét Jób Dániel adta a Nagymező utcában, Molnár Ferenc Hattyúját. — Ez a gyerek tud Molnárul — mondták. De kiderült, hogy tud Shakespeare-ül és Csehoval is. Amikor a Néma Levente Ziliáját alakította, az elragadtatás rangot adott: II. Ba­jor Gizi. Mekkorát tévedtek. Akkor már I. Éva volt a Szent István kör­úton. Budán lakik az Endrődi Sándor ut­cában. Ha Intim Pista lennék, el­mondanám, hogy legjobban a fürdő­szobája tetszik, ahol a hegy sziklá­jából bugyog a víz a süllyesztett für­dőkádba. A tetővilágítású ablakon a napfény rásüt a fürdővízre. Nem va­gyok Intim Pista, így hát csak azt mondom, hogy minden sarok a terve­ző Latinovits Zoltán fantáziáját, di­cséri, ha szentimentális akarnék len­ni, azt mondanám, ennek az épület­nek a tégláit nem malter tapasztja össze, hanem veríték és könny. Rutt­kai Éva itt él egyedül. Szent Johannát Bulla Elmával ját­szotta kettős szereposztásban. Amikor Elmuska azt mondta: „Egyedül vagyok. Isten is egyedül van”, a hangsúlyt a második mondat­ra helyezte. Erőt merített belőle. Lép­csőzetesen szavanként emelkedett va­lami nem is földi magasságba. Ruttkai Éva megfogalmazásában az „Egyedül vagyok” volt a hangsúlyos. A másodikat félig magyarázva szin­te el is ejtette. Mintha tudta volna, hogy egyedül marad. Menekül a munkába. Mint egy amazon csatázik az előadásért a közönséggel. Ahogy mondja: „Az ember annyit ér, amennnyit nem ad fel.” FELEKI LÁSZLÓ: A SZÍNJÁTSZÁS ÚJ ILOIISZMA Rég látott színész barátommal ta­lálkoztam. — Szervusz! — Szervusz! — Hát azt ismered-e, hogy ... Néhány időszerű vicc elmondása után (miközben mindketten tapinta­tosan elhallgattuk, hogy ismerjük a másik vicceit) beültünk egy presszó­ba, s bár az égvilágon semmiféle megbeszélnivalónk nem volt, mindent megbeszéltünk. Aztán egy kényes kér­dést tettem fel neki: — Mondd csak, öregem, szíved sze­rint te mit szeretnél eljátszani? Tu­dom, hogy minden színésznek van egy titkos vágya, esetleg sohasem tel­jesül, de mégis ott rejtegeti lelke mé­lyén. Van, aki arról álmodik, hogy egyszer, valamikor, valahol eljátsz­­sza a Lear királyt, mások a Hamlet­ról álmodoznak, vagy a Bánk bánról, esetleg a Peer Gyntről, a Liliomról, hiszen tudod. Ne haragudj, hogy meg­kérdezem, de te például mit szeret­nél eljátszani? — Cavaradossit a Toscából. Szerencse, hogy ültem. Meglepeté­sem nem lehetett volna nagyobb. — Cavaradossit? Te? Hiszen az éne­kes szerepe. Tenor. — Tudom.­­ — De hát... ne haragudj, te nem tudsz énekelni, kiváló prózaszínész vagy, de botfüled van ... — ......a hangom meg olyan, mint a repedt fazék, ezt akartad mondani, ugye? Hát éppen erről van szó. Most mondd meg nekem, miért legyen egy festőnek iskolázott, szépséges tenor­hangja? A festő — festő. Cavaradossi kiváló művész, a darab szerint pom­pásan fest —, nem elég ez? Éppen az tesz egy operát irreálissá, képte­lenné, hogy olyan emberek is csodála­tos hangon és énektechnikával dalol­nak, akiknek nem ez a mesterségük. Azt megértem, hogy a Bajazzókban mindenki énekel, elvégre ebben a da­rabban a legtöbb szereplő operaéne­kes. De miért kell iskolázott tenor­hangon énekelni egy festőnek? Jó, még a szobafestők is szeretnek énekelni, ez közismert jelenség. De hallottam már nagyon hamisan éneklő, fütyülő szo­bafestőket is. Mást mondok. Művé­szettörténeti tény, hogy Michelange­lónak nagyon rossz hallása volt, a hangja meg... inkább vinnyogott, mint énekelt. Nem is az volt a baj, hogy nem tudott énekelni, csak ne énekelt volna! Jó néhány tanítványát elriasztotta ezzel az óbégatással, töb­bek között a híres Giacomo Pervoluc­­cit, egyszerűen nem bírta ki a Mester bestiális dalolását. — Szóval hamisan akarod eléne­kelni Cavaradossit? — Miért ne? Ő ilyen festő. Tudo­másom szerint a Képzőművészeti Fő­iskolának nincs énekszaka. Nem bel cantóra van szükség, hanem hiteles­ségre. Más újításokat is bevezetnék. Adjuk vissza a közönség hitét. — De mit szól ehhez a közönség? — Hinne. Itt van például Hamlet. Eddig mindig csinos, karcsú fiatal­ember játszotta. Miért, könyörgök? Legyen például Hamlet kövér, végül is van neki mit a tejbe aprítania. Du­ci lenne és náthás. Tudjuk, hogy mi- 10

Next