Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-27 / 48. szám
22 SZÁSZ PÉTER: 400 SOR A TELEVÍZIÓRÓL Szombaton egy igencsak kellemes, gondűzőnek szánt estén többször is felhangzott — először szelíd mélabúval, könnyes-mosolyos levendulaillatú nosztalgiával, majd, ki tudja, miért, egyre intenzívebben, dühösebben Fényes Szabolcs és Szenes Iván néhány szezonnal előbb írt slágere: „Nemcsak a húszéveseké a világ!”. Jelen sorok írója is elandalodott az alig cáfolható és ügyvédileg is megtámadhatatlan kijelentésen, ám minél többször és többen ismételgették, óhatatlanul arra kellett gondolnia, a huncut ádázsággal megszerkesztett dalocskából bizony semmi nem igaz. Mert lehet, hogy az „úton poroszkál még néhány korosztály”, aki élni, létezni, lélegezni, dolgozni akar, de hát a világ a húszéveseké! A kócosoké, a valamit akaróké, a dühöseké! Még akkor is, ha kínosan türelmetlenek, ha sokat kívánnak is igazságtalanul az almás lepényből, a szövetkezeti lakásból, az állásból, a sikeres pályafutásból — az országépítésből; ha túlzott sietséggel átrendeznék azt, ami nem biztos, hogy jól és véglegesen van berendezve — az övék a világ! Mi az, hogy „nemcsak”? Csak az övék! És legyen is! Minden gonddal, bajjal, felelősséggel! Lehet, hogy jelen sorok írója körül, amolyan családi átokból, mostanában rengeteg a világmegváltó, szakállas, izgága fiú és fiús hajú lány, néha tele velük a lakás (hivatalosan kijelentem : rengeteget esznek, cigarettáznak és vitatkoznak, bömböltetik a lemezjátszót, Bachot és Pink Floydot, engem körülbelül és nagyon jóindulatúan úgy kezelnek, mint Geréb apját a Pál utcai fiúkban, sőt olykor meg is veregetik vállam, és üvöltő kórusban „kézit csókolom”mal köszönnek, már érzem tekintetükben, ezekben a nyílt, fényes, még gyermeki pupillákban a sajnálkozást: szegény öreg!). Remek generáció ez. Nagy hiba megvonni tőlük a bizalmat, nagy tévedés félreérteni őket, mert másképpen fogalmaznak talán, és más az ízlésük. Azt sem állítanám, ők a jövő. Ők a jelen. És ez így van jól. Az a dolgunk, hogy együtt éljünk velük. És higgyünk bennük! És szeressük őket, még akkor is, ha, esetleg nem tartanak igényt ilyesmire. (Dehogynem! Sz. P.) Hiszek bennük, szeretem őket — még akkor is, ha ők nem hisznek bennem, és talán nem szeretnek engem. Rozsos István boldogult, szerencsétlen barátom, aki akkor is nagy színész volt, ha végül is csak félig élte le szerencsétlen, szétdúlt életét, azt mondta egyszer: „Tudod, mitől félek én? Hogy reggel becsenget két alak bőrkabátosan, komoran, hivatalos végzéssel, és elkobozzák a hosszúnadrágomat! Mindig van egy olyan érzésem, hogy én illegálisan lettem felnőtt. Nekem még most sem jár a hosszú házi! Ugyanaz a szegedi kamasz vagyok, aki voltam, és ezek ott abban a valamilyen hivatalban véletlenül belelapoztak a kartotékba, és megállapították linkségemet...” Ravasz igazsága volt R. I.-nak. Ahhoz, hogy az a bizonyos kamasz felnőtté váljék — nem kell több, mint egy értelmes (rossz esetben felelőtlen) elhatározás. És lehetőség! És bizalom ! Nem ideológiák, nem törvények, nem beidegződések, nem rítusok kérdése ez ma már! A puszta tehetségé. A tehetség kétkedés nélküli méltóságáé. Így néztem végig, ennek mániákus és biztos tudatában NOVEMBER 13-ÁN DÉLUTÁN 16 ÓRA 10 PERCKOR a FŐISKOLÁSOK című hetvenöt perces műsort, amelyben is Szinetár Miklós osztályfőnök bemutatta végzős növendékeit, akik mostantól a televízió és a filmgyár felelős munkatársai. A tanár alig beszélt. A riporternő, Kóthy Judit különös arcával, mint szerkesztő, ökonomikus, tapintatos volt. Tudta, amit jelen sorok írója is sejteni kezdett: ezek a húszévesek vagy huszonhányasok akkor, abban a pillanatban léptek ki véglegesen a nyilvánosság elé. A vizsgafilm, még ha töredék is, tömörített is — visszavonhatatlanul, jóvátehetetlenül nyilvános produkció. Ha meglepően olcsón is, de a nézőnek pénzébe kerül, akár az államnak. Nincs többé mód magyarázkodásra. Nincs felmentés. Ezek a húszévesek, vagy mondjuk néhány évvel „öregebbek”, kedves rémülettel szorongtak a nagy vizsgaelőadáson (Tarr Béla kivételével, ő jóindulatú lenézéssel kezelte a helyzetet, régi motoros, mit neki egy ilyen alkalom). Legjobban Szinetár osztályfőnök úr drukkolt — mégiscsak az ő több éves pedagógiai munkájáról volt szó. Ritka sok szeretet és nem kevesebb humánum lehet ebben a pedagógusban, még akkor is, ha minden erejével arra koncentrált, hogy zord legyen, de megközelíthetetlen. Nézzük tehát a „dogokat”. Deák Krisztina SZÉP SZÜNIDŐ etűdje biztonsággal elkészített gyerekmelankólia. Vágás, fényképezés, és biztonságot jelentő apaközhelyet szelíd és elvonatkoztatott, koszorúzott bánattal és fáradtsággal alakító Gábor Miklós szerényen és derűsen viszszautalt Szabó István immár feledhetetlen APÁ-jára. Ez az a fajta kissé infantilis térjáték, idősíkok, gondolati monológbravúrok egyvelege , amit mindig szépen fényképeznek, és borongósak, és általában évtizedekig tart, amíg a rendező kinövi e borongós, komoly gyerekkort. Mennyi példa a magyar filmgyártásból, mennyi munka, kínlódás, amíg a jelen legjobb rendezői családapaként kimásztak a bárányhimlőragályú infantilizmusból. Tudom! Ez csak egy lecke megoldása, ám figyelmeztet: szépség és szépelgés nem ugyanaz. Moldova Ágnes kemény dokumentarista. Ezt nemcsak a már bemutatott, nekem nem éppen rokonszenves BÖRTÖNBEN AZ URAM című, Gém Györgygyel közösen készített filmjével bizonyította, de a most pergetett ISKOLAKÖRLET részlettel, amire kevés azt mondani, ügyes és jó. Szemlélete, kegyetlen humora és felháborító ténymegállapító jellege egyenesen elképesztő. Kellemetlen, irritáló, felnőtt állampolgár Moldova. Tudja, mi a felelősség! És felvilágosította környezetét, munkatársait, hogy ez a felelősség a jog és a kötelesség elválaszthatatlan erejű alapfogalma. Ami Tarr Béla sikeres dokumentum-játékfilmes dolgozat etűdjét illeti — része egy Szinetár diktálta, mélységes toleranciával és nyilván szívós, szelíd kényszerrel „előírt” eljövendő Shakespeareadaptációnak. A tanárnak feltehetően igaza van. Meddig terjed Tarr tehetsége valóban? Mit kezd egy klasszikus szituációval, mit képes mondani a színészének, és akar-e mondani a jelen ellentmondásain túl az időtlenség rendjéről és sajnálatosan ismétlődő anomáliáiról? A MACBETH különös szemvillanású részletét láthattuk. Kétségtelenül a tehetség jelen, és készülőben a meglepetés. Egyetlen gépállás — vágás és szinte mozgás nélküli —, felpörgetett, lelassított lépcsőkön, pincékben, alvilági zugokból elő-elővillanó, egymásra sorjázó, megszakíthatatlannak tűnő lassú és izgatott folyamatban vetül elénk a gátlástalan és habozó Macbeth, aki megtér Banquóval a csatából Lady Macbethhez. Az aszszony fenséges és őrjöngő nagyravágyásának első jelei villannak fel Tarr etűdjében. Elődereng Duncan király, a Szelíd meggyilkolása, ki éppen látogatóba jön Macbeth házába. Az eszméletlen érzékiség, a hatalom, a vér első tőrvillanásait idézi a bravúrosan inszcenált etűd. De a Macbeth szerepére kiválasztott Cserhalmi Györgygyel Tarr — ismerve a tervet, hogy máris készíti a teljes televíziós Macbethet, és nyilván Cserhalmi a kijelölt embere — nem tudott mit kezdeni. Ez a színész, mint annyiszor, meghirdetvén, hogy ő bizony nem lefúrt lábú aktor — e kijelentésnek ma már alig van értelme —, hadarásra, a hangsúlyok, értelmezések mellőzésére törekszik. Ha színészét Tarr helyre teszi, komolyságra inti — megnyerheti élete legfontosabb csatáját is! Akár Cserhalmi! Kívánjuk, így legyen! A legkomolyabb végzős Gém György. EMPÁTIA című felnőtt filmjével a mai emberi kapcsolatok, a jelen gyáva és vállalt szerelmeinek, sajnálatosan félresikerült hazug-őszinte kapcsolatainak, férfiak, nők reménytelenül megoldottnak tűnő, fellebbezhetetlenül piti gyávaságainak, a másik nemvállalásának, elárulásának, könnyed megtagadásának korszerű parafrázisait adja elő jó értelmű profizmussal Gém. Színészei pontosan, tisztán intonálják az empatikus szándékot, a személyiségekbe magát beleélni tudó Gém még a patologikus szélsőségeket is hátára veszi. Szépek, tiszták dialógusai, átláthatók képkom-